A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 20. (Miskolc, 1982)

RÉGÉSZETI ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Gábori Miklós: A Bükk hegység paleolitikumának mai problémái

Az új kultúra a moustêrien, a középső paleolitikum ideje. Mielőtt a régészeti anyagát ismertetném, szeretnék röviden kitérni ennek a korszaknak az ökológiai, természeti környezetére, érzékeltetve, hogy állnak ma a kutatás lehetőségei. Az adatok jórészt újak, elsősorban éppen a Bükk hegységre vonatkoznak, és jól mutatják az állatvilág, a növénytakaró, az éghajlati viszonyok lassú átalakulását az utolsó interglaciális meleg korszaktól, annak közepétől, az utolsó jégkorszak kezdetéig. Az állatvilág változása — gondoljunk arra, hogy egyben ez vagy részben ez a vadászzsákmány is — négy, egymást váltó faunahullámból tevődik össze. Ezeket csak röviden említem meg. Az első fázis állatvilága a Riss/Würm interglaciális második felében egy meleg, mediterrán éghajlati periódusnak felel meg. Faunájára a görög teknős, a meleg éghajlatot kedvelő dámvad, barlangi hiéna, barlangi oroszlán stb. a legjellemzőbb. A következő fázisban a mediterrán fajok már háttérbe szorulnak, és helyettük mérsékelt éghajlatot kedvelő, erdei fajok jelennek meg. Jellemző, korjelző fajai a tarajos sül, az Asinus hydruntinus (a vadszamár egyik kihalt őse), és néhány rágcsálófaj, mely a képet inkább a sztyeppéi jelleg felé dönti. A következő fázisban — „Subalyuk fázis", a déli Bükk fontos lelőhelyéről elnevezve —, a mediterrán fajok teljesen eltűnnek, és helyettük sztyeppéi elemek kerülnek előtérbe. Végül az utolsó fázis az eljegesedés első hideghullámának felel meg, melyre az északi örvös lemming, az Asinus hydruntinus, és általában a hideg pusztai nagy növényevők jellemzőek. A fázis, a würmi eljegesedés első hidegcsúcsa, C—14 dátuma 36 200 év. A vegetáció története, mely szintén négy fázisból áll, sokkal közvetlenebbül mutatja a Bükk éghajlati viszonyait. Az első fázisban, az interglaciális végén, még lomblevelű erdők éltek. Kiemelkedő közülük a Celtis australis (ostroménfa, déli ostorfa, trieszti fa), mely kifejezetten mediterrán jellegű. Megtalálható a tölgy, a hárs, a kőris, a nyárfa is. Fenyők csak a magasabb helyeken, az árnyékos-nedves völgyekben éltek —, a déli kitettségű lejtőkön pedig a Celtis australis terjedt el, gazdag, dús aljnövényzettel A vegetáció összetételéből, igényéből könnyen levonhatók a klimatológiai következtetések. A hőmérséklet a mainál jóval melegebb, a csapadék kb. 1000 milliméter. A nyári csapadékmentes időszak lerövidült, a januári izotermák keletre tolódtak el: ún. mediterrán, száraz nyarú éghajlat uralkodott a Bükkben. Minthogy azonban a jegenyefenyő is előfordult, a vegetációban 3—4 hónapos nyugalmi időszaknak kellett lennie. A második fázisban tűlevelű és lomblevelű erdőket találunk. Előbbiek közül a lúc- és a jegenyefenyő jut uralomra — a fenyvesek már nagyobb kiterjedésűek. A Celtis australis, és egyes cserjefajok teljesen eltűnnek. Az éghajlat hidegebb, kontinentálisabb a mainál; a csapadék hasonló a maihoz; a téli vegetációs szünet 4—5 hónapra hosszabbodott meg, és más területre átvetítve: az Alföld januári középhőmérséklete —2, —4 °C. A harmadik fázisban a lomblevelűek már teljesen eltűntek. A tűlevelűek közül, főleg a magasabb helyeken, a cirbolyafenyő jutott uralomra —, az alacsonyabb fekvésű területeket pedig lúc- és jegenyefenyőből álló erdőségek, azaz tajga borította el. Az éghajlat ennek megfelelően hideg-kontinentális jellegű. A januári hőmérséklet —10, —15 Celsius-fok, a júliusi + 10 Celsius-fok. A vegetációs periódus rendkívül lerövidült, már csupán 3—4 hónap az egész — és az Alföldön, a Dunántúlon nagyobb erdőtlen foltok, helyenként tundrái te-