A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 20. (Miskolc, 1982)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Bődi Erzsébet: Sztrapacska. Egy felvidéki étel néprajzi vizsgálata

1. kép. A tészta szaggatása deszecskávól. Istvánmajor (Bükkalja). Bődi E. felv. 1979. A változatosság a gyakoriságnak az egyik következménye. Mindenkor más ízesítővel igyekeztek tálalni, hogy gyakori fogyasztását meg ne unják. A századfordulót követő időszaktól mindaddig, míg a kisparaszti birtokok megvoltak, nagyon gyakran, sőt volt olyan falu, ahol egy bizonyos időszakban mindennap megfőzték a szóban forgó ételt. A lengyel telepesek lakta Derenken (Bódva mente) a második világháború előtt minden gazdaasszony megfőzte reggelire családjának. A nőknek ezzel a munkával kezdődött a napja. Kivételt csak a vasárnapok és a jelesebb ünnepnapok jelentettek. A lányok már 6 éves kortól reszelték a meghámozott nyers krumplit, hogy anyjuk minél hamarabb megfőzze az ételt, hogy a férfiak korán el tudjanak indulni az erdőbe dolgozni. A férfiaknak és velük együtt a családnak a reggeli jelentette az alapvető napi étkezést. A Putnok melletti Serényfalván früstökre fogyasztották, főleg dologidőben. Ha reggelire nem készítették el, akkor estére főzték meg. Cselédeknek és napszámosoknak gyakran készítették, mert kiadós és tápláló ételnek számított, jól lehetett utána dolgozni. Az étrendben betöltött helye példaként szolgálhat a napi kétszeri étkezés rendjének kutatásához. Napjainkban már ebédkor és leves után következik. A sztrapacska elé ugyancsak burgonyát is tartalmazó zöldség-, savanyú krumpli-, valamint keménymagos, fehér bableves illik a helyi gyakorlat szerint. Ebédre már nem gyakori étel. Ez a változás a 60-as években következett be, a kisparaszti gazdálkodás megszűnésével. Az étel kedvező biológiai értéke szintén hatással volt a gyakori fogyasztásra és fokozta jelentőségét a hétköznapi ételek csoportjában. Bár laktatós és kiadós étel a sztrapacska, mégis egy alkalomra nagy mennyiséget főztek.