A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 20. (Miskolc, 1982)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Seresné Szegőfi Anna: Adóbehajtás 1861-ben Abaúj megyében

tetik". A lakosság pedig értetlenül szenvedte el az adótehernél is rosszabb meg­aláztatást, erőszakot és az eljárási illetékként beszedett, egyre magasabb össze­geket már képtelen volt kifizetni. Az alispáni rendelkezést végrehajtó hivatal­nokok is nehéz helyzetbe kerültek. Legrosszabbul a hernádbüdiek jártak, náluk ugyanis elveszett az adófőkönyv, így a legjobb akarattal sem tudták azt előadni. .,Mi fog e szerint azon szegény községgel történni, ha a nagy adókönyv elő nem kerül, nem tudom."' — kesergett a főszolgabíró. Mi már tudjuk, hogy mi történt; az egész század beszállásolt a főpénztárnokhoz és a csendbiztoshoz, az elöljárókat pedig a katonaságnak naponta fizetendő 80 forint bírságra ítélték, ami minden nappal tovább növelte az adótartozást, és csökkentette a község esélyét arra, hogy valaha is kiegyenlítse az adóját. A següséget kérő levélen pedig ott van az omi­nózus „tudomásul vétetik*'. A megoldhatatlannak látszó helyzetet csak a katona­ság visszarendelése oldotta meg. Az erőszakos cselekmények alól a nemesség természetesen ekkor is mentesült. A radványi kastélyba egy főhadnagy vezetésével négy altiszt vezénylete mellett 31 főnyi katona érkezett, a tiszttartó teljes szívélyességgcl elszállásolta őket. fizetni azonban a gróf távollétében nem volt hajlandó, de megkérte a katonákat, hogy várják meg, amíg a gróf intézkedik." A katonák aztán minden rendbontás nélkül elvonultak. Az események híre terjedt egyik faluból a másikba, az idő is előrehaladt. Az ellenállás eredménytelensége egyre nyilvánvalóbb lett, segítséget a falvak lakossága senkitől sem remélhetett, így június végén már egyre több faluból érkezett olyan jelentés, hogy a katonaság megérkezése után az adófizetés minden zavaró tényező nélkül lezajlott. Somod főbírája például amikor a lakosság zúgo­lódni kezdett, elrendelte, hogy az adószedőt kísérő 75 katonát az elöljáróság tag­jai önként szállásolják el, az eredmény az volt, hogy az adót befizették, a katonák pedig „illedelemmel" viselték magukat. Az adóhivatal is jó eredményeket köny­velhetett el, így a behajthatatlan adók miatt már nem a katonaságot mozgósítot­ták, hanem a törvényes bírói utat választották. A váltótörvényszék az adóvégre­hajtásra vonatkozó ítéleteit ismét csak az alkományos hatóságnak küldte meg. Az alispán még ekkor sem látta be az ellenállás eredménytelenségét, megtagadta a zálogolást, az árverési becslést, az árverés lebonyolítását. A végrehajtási kérel­mek százain jelent meg az alispáni megjegyzés „tudomásul vétetik". A megcsúfolt Pénzügyigazgatóságnak hamarosan módja akadt, hogy vissza­adja azt a kölcsönt, amit az „alkotmányos" hatóságoktól kapott rendeleteinek semmibevételekor. A forradalom bukása után az árvapénztár kezelése is hatás­körükbe került át, így az árvák vagyonának kiadása, a neveltetésükre, ellátá­sukra szánt összegek kiutalása is a feladatuk volt. A főszolgabírói hivatalok visz­szaállításakor természetesen az árvaügyek is visszakerültek az önkormányzati hatáskörbe, a pénzösszeg azonban pénzügyigazgatóságoknál maradt. A főszolga­bírák ezért kifizetésekre kérték fel esetenként a pénzügyigazgatóságokat, ezek pedig „eltanulva" a rossz gyakorlatot, nem fizettek az önkormányzati hivatalok rendeletére. A legfelsőbb utasítás megérkezéséig így sok árvának és gyámnak szereztek nehéz napokat. Az ellenállás kifulladt, látható ereaménytelensége miatt. Az 1849. utáni passzív ellenállás tipikus példája volt. Bizonyítéka annak, hogy ez a Deák által meghirdetett politika szembefordult a fejlődést szolgáló intézkedésekkel is, ha azok a gyűlölt elnyomó hatóságtól eredtek. Az alispán és a szolgabírák politikai

Next

/
Thumbnails
Contents