A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 19. (Miskolc, 1981)

NÉPI MŰEMLÉKEK - Mezősi József: Tüzelőberendezések Közép- és Kelet-Szlovákiában

d) esetben pedig a tüzelő tárolására kihagyott nyílást zárja le és biztosítja a főző padkát (3. kép). Ezzel a kemence alap, amely egyben a kemence „alját, fenekét" vagy „padozatát" is jelenti — elkészült

1

. Ezek után mind a négy esetben, nagyjából egységesen, az elkészített alapon, a kemencetest nagyságának megfelelő méretben ismét zsaluzatot készítettek, esetleg padka kihagyással (a padka készülhetett deszkából is). A kemence belső terét, tűzterét a kemence hosszúságának megfelelő farönkök egymásra rakásával dongaboltozatszerűen alakították ki. A bezsaluzott teret ismét a korábban említett módon betöltötték agyaggal és kövekkel, amelyet igen alaposan rétegenként megdöngöltek (4. kép). A boltozott kemence ekkor még kevésbé ismert. A kemence belső terének íve a farönkökhöz idomult és dongaboltozatszerű alakzatot vett fel. A szájnyílás ívét is a farönkök egymásra rakása határozta meg. de sok esetben ezt úgy tökéletesítették, hogy egy használaton kívüli keresztvágó fűrészt a farönkök fölé hajlítva, a kemence homlokfalának síkjába beépítettek, fogakkal befelé fordítva. Később égetés után a fűrészlappal befogott nyílást kibontották-. Arra is volt példa, hogy egy darab vastag kb. 60 cm átmérőjű farönköt építettek be a fent említett módon

11

. A beépített farönköt (farönköket) egyébként a kemencetest bizonyos száradása után elégették. A fa elégetése biztosította a kemencetestnek, illetve tűzterének kiégetését, a beépített agyag megszilárdulását. Kiégetés, kifűtés után a külső felületet a kemence alappal együtt törekes sárral betapasztották, gyakran meszelték is. Ma ezt a kemencetípust a szabadtéri múzeumokban úgy rekonstruálják, hogy a felmérési adatoknak megfelelően téglából elkészítik az alapot. Az alapra pedig a kemencenyílás, illetve a belső tér nagyságának (ez térben a kemence tűztér nagysága) megfelelő, dongaboltozatszerű mintaívet készítenek és azt egyszerűen téglával átboltozzák (5. kép). Ezután a mintaívet, zsaluzatot eltávolítják. A kemencetestet pedig törekes sárral betapasztják'

1 (6. kép). Találkoztam olyan esettel is, ahol egyszerűen habarccsal vakolták be a kemence felületét"'. A kemencék fejlődésének következő szakaszában alakultak ki a belső füstelvezetéses, kürtös kemencék. Ez esetben a füst a kürtőn át a padlástérbe távozott, de még mindig nem füst nélküli a lakószoba, a főzés a kürtő alatt a kemence előtti kis szabad tűzhelyen történt (7. kép). A füst elvezetése, terelése és a huzat nem volt még tökéletes, így a füst egy része a szobában maradt és csak lassan távozott. Ez a kemencetípus is készülhetett fagerenda alapra kőből falazva, vagy már az előbb ismertetett döngöléses módon. A kürtő rendszerint a kemencetestbe vagy -falba épített, konzolosan kinyúló gerendákra támaszkodott, a mennyezet felé szűkülve. Felül a mennyezet gerendáihoz, alul a kemence homlokfalához volt rögzítve. A négy oldal lezárását általában mogyoróvessző fonásra kívül-belül tapasztott sárral oldották meg úgy, hogy a sártapasztás a sarokoszlopokat, a kürtő vázát is védte az áttüzesedéstől (8. kép). Készülhetett a kürtő vályogból, vagy téglából is a gerendakonzolokra építve. A kürtös kemencékhez épült még egy külön kis kandaliócska, amely világításra és ételmelegítésre szolgált (9. kép). A világítást megfelelő méretű, egyik végén kihegyezett farudacskával oldották meg. A farudacskát a hegyes végével a kialakított fészekbe állították, a másik végét meggyújtották és ez volt a világítóeszköz, amelynek füstje a