A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 18. (Miskolc, 1980)

Történeti közlemények - Sasvári László: Orvostörténeti adalékok a miskolci görögök anyakönyvében (1726-1863)

A házasság tekintetében a görögöket az endogámia jellemezte, a vegyes házasságok száma eléggé csekély, inkább már csak a hanyatlás időszakában — az 1830 utáni időre — jellemző. Az endogámia mérséklésének a módját szolgálta azonban, hogy több esetben más városok görögjei közül került ki a vőlegény vagy a menyasszony. E téren vezet Pest 18 fővel, követi Eger 16-tal, majd Buda 9-cel. Figyelemre méltó 7 lengyelországi illetőségű fél. Hasonló az arány Ungvár, Tokaj, Nagyvárad esetében, míg Szentendre csak 2 fővel van képviselve. Hasonló a helyzet Gyöngyös, Vác, Balassagyarmat esetében, s ez azért feltűnő, mert e helyeken jelentős görög kolónia volt. Az ok abban keresendő — véleményünk szerint —, hogy ezekhez a helyekhez gazdasági téren kevésbé kapcsolódtak a miskolci görögök. A görögországi származási helyeket nem vettük számba, bár sokszor feljegyzik, azonban ebből nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy az említett mennyi ideje vándorolt be Magyarországra. A görög-görög nemzetiségű párok mellett van néhány olyan pár, ahol az egyik fél szerb, csekély mértékben román és orosz nemzetiségű fél is akad. A születések (keresztelések) terén fiús és lányos évek váltakozása figyelhető meg. A „törvénytelen gyermek" bejegyzés csak 1838 után jelentkezik, de ezek száma nem nagy. Származásukban szerepel élettársi kapcsolat és sógornőcsábítás. (Négy gyermek például egy szerb nő és egy izraelita férfi kapcsolatából származik.) Nem nagy a vegyes házasságokból születettek száma sem. 1781 és 1814 között 7 ikerszületést jegyeztek fel. (1798-ban hármas ikrek, fiúk születtek, 1801-ben három ikerszülés volt, fiú, fiú, lány). Ám az ikrek többségükben áldozatul estek a korai csecsemőhalandóságnak. A halálozásokban a csecsemőhalandóságot 1838-ig tudjuk nyomon követni, mert a bejegyzésekben szerepel a csecsemő szó. Ennek életkori értelmezése azonban eléggé tág: a néhány napos kisdedtől a 2—3 évesig terjedhet, de előfordul idősebb, 7—8 éves is. A bejegyzés alapjául valószínűleg ama egyházi szokás szolgált, amely szerint a kiskorú elhunytakat 7 éves korig az úgynevezett gyermekiemé Léssel részesítik végtisztességben. Azt elmondhatjuk, hogy általában az évenkénti elhunytak harmada-fele gyermek. 1726-tól 1782-ig a mindszenti temető, 1782—84 között a református temető szerepelt temetkezési helyül. 1784-ben már azt olvassuk, hogy a temetések a kijelölt új temetkezési helyen történtek, melyet azután neveztek új temetőnek, közös temetőnek is, egy alkalommal ott a megjegyzés, hogy az „ortodox egyházközség tulajdona." 1791-től temetkeztek a templom udvarán is. Itt családi sírboltokat is létesítettek: az 1863-as négy temetés csak ilyenbe történt. Az elhunytakkal kapcsolatban mindig szerepel, hogy „részesült a legtisztább Titkokban" (áldozott) vagy az, hogy vétkeit meggyónta. Az áldozás a csecsemőknél is bejegyzésre került a keleti egyház azon gyakorlata folytán, hogy a kisdedeket is áldoztatják, mégpedig borral. Viszont az utolsó kenetnek sehol sem találjuk a nyomát: ugyanis kiszolgáltatásának nagyon szigorúak az előírásai, hét papnak kell közreműködnie. Majdnem minden elhunyt részesült a végső vallási vigaszban. Egy esetben szerepel, hogy bűnbánat nélkül halt meg egy férfi, néhányszor pedig a hirtelen halál volt a gyónás akadálya. Ez a helyzet az 1820-as évek elejéig. Ekkor megszűnik a gyónás-áldozás tényének a bejegyzése. Nem dönthető el, hogy a bejegyzés elhagyása felvilágosultabb szemlélet vagy a szokások elmaradása folytán következett be. A végső vigasz ennyire általános jellege arra mutat, hogy a görögök számon tartották betegeiket, és törődtek velük, s ebben szerepük volt a lelkészeknek is. 3d