A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 17. (Miskolc, 1978-1979)

Néprajzi közlemények - Viga Gyula: Adatok állatgyógyításunkhoz: a „zabolázás”

Adatok állatgyógyításunkhoz: a „zabolázás" A magyar parasztság — megélhetését és vagyonát jelentő — állatai betegségektől való megvédésére, illetve a beteg állatok gyógyítására sokféle eljárást ismert. Ezek a gyógymódok, melyekben keverednek egymással a gyógyítás racionális és irracionális elemei, népi kultúránk sajátos vonulatát képezik. Feltárásukban a néprajztudomány komoly eredményekkel dicsekedhet.

1 Az állatgyógyítás — Vajkai Aurél szerint — jóval céltudatosabb, s kevesebb természetfeletti elemet tartalmaz, mint az emberek gyógyítása.

2 A gyógyító eljárások ismerete és gyakorlása elsősorban pásztorok és gyógyító parasztemberek —• sokszor féltett — kincse volt, az igázásra használt állatok esetében jelentős szerepet kaptak benne a kovácsok is.

3 Több olyan egyszerű állatgyógyító eljárás is ismert azonban népünknél, melyeket a parasztemberek maguk is gyakoroltak beteg állataikon. E rövid közlemény egy ilyen eljárás megismeréséhez és elterjedéséhez közöl néhány adatot. Népünk életmódjában meghatározó szerepet játszó háziállatok leggyakoribb betegsége a felfúvódás. (Az állatorvosi szakirodalom elkülöníti a kérődzők — szarvasmarha, juh és kecske — bendőfelfúvódását és a ló bélfelfúvódását/') E betegség, valamint a vele gyakran együttjáró baj, a kérő, kérődző megállásának okát népünk jól ismeri, ezért a legeltetés és takarmányozás során nagyon ügyel arra, hogy az állatok ne egyenek nagy nedvességtartalmú zöldtakarmányt. Alkalmanként azonban a legelés közben elfogyasztott mérgező növényekkel, bogarakkal, egérfészekkel magyarázzák a felfúvódást. A felfúvódott állat gyógyításában racionális elemek dominálnak: megkergetik, megzavarják a beteg állatot, felszedik hátán a bőrt, dörzsölik oldalát, különféle vegyhatású anyagokat (mész, záptojás, borseprő stb.) töltenek az állat szájába, hogy ezzel segítsék a gyomor és a belek mozgását. Végső esetben következik a trokhározás vagy trokározás, szúrcsapolás, a bendő felszúrása. E gyógyító eljárások során, az ország több területén, egy sajátos kis eszközt használnak. Taktaszadán (B.-A.-Z. megye) egy arasznyi hosszú, ujjnyi vastag fadarabot vágnak, két végére hornyot faragnak, melyekbe vékony zsineget kötnek. Az így nyert eszközt — neve zabola •— a beteg állat szájába teszik, egészen hátra, a fogsor mögötti ínyre, s a madzagokat hátul, az állat fején összekötik. A bezabolázott, felzabolázott állat szájában néhány órára hagyják ezt az eszközt, közben alkalmanként megkergetik, s oldalát megnyomkodják, hogy felökrödjön (2—3. kép).

5 Hasonló eszköz alkalmazására van adat megyénkből Fonyról, Gönc, Domaháza és Szentsimon községekből. A zempléni Mogyoróskán a kipeckelt, kizabolázott szájú állatot két mellső lábával partnak, dombnak állították, hogy jobban levegőzzön. Erdőbényén zöld ágnyalábot, csóvát tettek az állat szájába, s a jelzett módon erősítették a fejére. Az eljárás az ország más területein is ismeretes. A szabolcsi juhászok a felfúvódott birka szájába tették ezt az eszközt, hogy hamarabb kiadja a levegőt.

6 A Hajdúságban a felpuffadt szarvasmarha szájába olyan vastag fadarabot illesztettek, hogy ne tudja azt összezárni, s így a gőz hamarabb eltá-