A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 17. (Miskolc, 1978-1979)

Kondor Béla emlékülés - Németh Lajos: Kondor Béla mitológiája

hogy olyan dimenziójú életműről van szó, amely ha nem fér be az eddigi kategóriákba, úgy belső erejéből következően szétzúzza e kategóriák határait, új kategóriarendszert hozván létre. Ez történt Kondor és Schaar esetében. Megkockáztatok egy földrajzi hasonlatot: ha egy új vulkán születése után megváltozik a táj, akkor minden új térképcsinálónak figyelembe kell venni az új hegység makacs ott-van-ját, és azt, hogy az addig hegynek látszó vonulatok dombbá törpültek mellette. A kondori életmű dimenziói miatt e kérdés az európai művészet léptékében is felvetődik, akkor is, ha a jelenlegi neoavantgarde-hullám idején a nyugat-európai művészettörténet-írás nagy részében nincs is napirenden. Mindez arra utal, hogy Kondor életműve megítélésénél most vagyunk azon a fordulóponton, amikor a megközelítés mikéntje változik, a művészetkritikai és esztétikai értelmezést a művészettörténeti és művészetfilozófiai váltja fel. Nem könnyű az áttérés, túl közel van még Kondor, az ember és az életmű sem akar valahogy még történeti produktummá, kövületté szilárdulni, mintha még nem múltak volna el az eróziók. Oly fiatalon tört meg a lendület, az életmű sodrása még oly erős, hogy szinte várjuk a csodát, az alkotójukat vesztett kondori műveknek az önnemzésből fakadó folytatódását. De más nehézségek is jelentkeznek. Huszonkét éve írtam először Kondor műveiről és azóta több ízben volt alkalmam elmondani róluk a véleményemet, de mind ez ideig az esztétikus attitűdjével mindig összekeveredett a harcostárs attitűdje, hiszen minden leírt sorral védeni is kellett valakit, akiről nem kevesen tudtuk, hogy mit ér, de akiből Hortobágy poétáját akartak csinálni, vagy szárnyanyeste sassá szelídíteni. Az ő művei esetében tehát — hogy Szabó Dezsőtől kölcsönözzem a szót — nem lehetett „esztétikát ténferegni a megáradt sírás előtt", hanem küzdeni kellett érte, hogy egy küldetéses, zseniségtől megvert ember, az Ady Endrék, József Attilák, Csontváry Tivadarok, de merjük hozzátenni, a Blake-ek, Rimbau-k és Dosztojevszkijek nékünk adatott utóda élni és alkotni tudjon, ameddig az önégető élet el nem pusztítja önmagát. Most már nem kell küzdeni Kondorért. A halott zseni nem lép túl a szabályokon, nem zavarja meg a kimért határokat. A nehezebb munka most vár ránk: az indulat nélküli értelmezés ideje jött el. Az emlékülés adta lehetőség természetesen nem elegendő ahhoz, hogy erre az értelmezésre érdemi módon kísérletet tegyek, célom nem lehet más, minthogy az értelmezéshez néhány adalékot szolgáltassak. Induljunk el Kondor két sokat reprodukált, közismert rézkarcából, az 1964-es tokiói grafikai biennalen díjazott Romantikus tanulmányokból. Nemcsak művészi kvalitásai miatt tartoznak a kulcsművek közé, hanem keletkezési idejüket illetően is, hiszen 1964-et joggal mondhatjuk életműve felező pontjának. Kondor művészi világképe, a sajátos mitológia e rézkarcokon már teljes fegyverzetében áll előttünk. A két karc gondolatilag is szerves egységet alkot, hiszen az I. számú az angyalpár felszárnyalását, a II. számú pedig tragikus bukását jeleníti. Emlékeztetően röviden a karcok témájáról. A Romantikus tanulmányok l. 39x30cm-es, két színnel nyomott rézkarc. A történés a lap alsó mezőnyébe tömörül. A bal sarokban házfal, gyár vagy várfal sejtetésű, sötétre karcolt építészeti tömeg fölött három figura: mesterien egybekomponált, konstruktívan szerkesztett ülő férfi- és nőalak, a két figura egzisztenciálisan kötődik