A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (Miskolc, 1977)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Szikora András: „Háztáji” kaolinbányák Monokon

rétegekben találhatók. Előfordulásai közül legfontosabb a Mád Bomboly nevű határrészében fellelhető kaolin. A mádi kaolint — szép fehér színe és kevés vastartalma miatt — elsősorban a kerámiaiparban, csempe és kőedény gyártásánál használják fel egyre szélesebb körben. A Rátka területén előforduló kaolin inkább a papírgyártásnál használható. A Szegilong határában előforduló kaolinnak sok a vastartalma, és ennek ellenére kiváló tűzállóságú, hogy a papíriparon kívül a tűzállóanyag-ipar nyersanyaga is. A Zempléni-hegységben még számos előfordulási helye van, úgymint Abaújszántó, Erdőhorváti, Füzérradvány, Hollóháza, Sárospatak. Monokon azt a hegyet —, amelyben valamikor kaolin volt — „Nyakvágó"nak, majd ,,Eresztvénykő"-nek nevezték. A helybeliek napjainkban „Eresztvényke" néven említik. A jelenlegi hivatalos neve Kálvária-hegy, mert 1910ben a tetejére kálvária jellegű kápolnát és 14 stációt építettek. A Kálvária-hegy az úgynevezett postvulkáni hatások szempontjából az egész délnyugati Zempléni-hegység legérdekesebb területe. Alunitos tufáját több vállalkozó — minden más község határában levő kaolinlelőhelyet megelőzve — különböző időszakokban bányásztatta, úgyannyira, hogy végül is valamennyi része teljesen kimerültnek mondható. Hozzájárultak ehhez a „háztáji" bányák is (a monoki kaolinbányászatot említi Zsuffa Tibor: Adalékok Monok község ipartörténetéhez című dolgozatában, Borsodi Történelmi Évkönyv, V. Miskolc, 1976. 47—67.). Monok lényegében a Kálvária-hegy aljában és oldalán helyezkedik el félkör alakban. így érthető, hogy a hajdani Csűrsor (ma Bem József utca) és a Szilvás-sor (ma Jókai utca), a Nagykútvölgy (Rózsakút-völgy) feletti terasz beleesik abba a térségbe, ahol hajdanán jelentős kaolinréteg helyezkedett el. Andrássy Manó, a „vasgróf" sajóvölgyi és felvidéki (dernői) vashámoraihoz a helybeli öregek visszaemlékezései szerint sok kaolint fuvaroztak el innen „tengelyen". Ez a magyarázata tehát annak, hogy ebben a térségben korán kimerültek a kaolinrétegek. A Kálvária-hegy északi oldalán levő terasz, ahol az előbbiekben felsorolt utcák helyezkednek el, a kaolint a telek-, illetve a kerttulajdonosok is bányászták. A volt uradalmi Kőház is a bányászás emlékét őrzi. A fehérkő kitermelésével a legtovább a hajdani Csűrsoron lakó Ranovics József foglalkozott, akinek kertjében még ma is jól láthatók a kaolinbánya nyomai. A Szilvás-soron lakó Jakab István szorgalma mellett élelmes is volt, mert ő az aknát a kertje végén fúrta le, a mezsgyénél és a Kőház melletti uradalmi kert alatt levő kaolinréteget termelte ki. így a kertjében nem okozott nagy kárt a bánya kialakításával és a kő kitermelésével. Ezek a „háztáji" bányák tehát olyan vertikális rendszerű miniatűr bányaüzemek voltak, amelyekben a kő kitermelését egy-egy család tagjai végezték. Volt, aki saját szekerével szállította el a kitermelt követ, volt, aki fuvarosokkal szállíttatta Kassára, Miskolcra, Rozsnyóra, Diósgyőrbe és a szélrózsa minden irányába, ahonnan megrendelést kaptak. Az emlékezet szerint a fehérkövet farba-néven festéknek árulták. A legnagyobb mennyiséget Kassára szállították, mert itt fizették meg legjobban az odaszállított árut. A közismert fehérkő-íuvarosok a két világháború között a következők voltak: Ranovics József, Kutas András, Pongrácz István, Soltész János, Furman András és Lubóczki István.