A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (Miskolc, 1977)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Szabadfalvi József: Herman Ottó Fiumében

Borosnyay Camilla és Herman Ottó esküvője 1885. július 25-én volt, Miskolcon. A „mézesheteket" Hámorban, a Diósgyőrből Lillafüredre vezető, csodálatos völgyben töltötték. Ez a völgy és a szomszédos táj a gyermekkortól a halálig fontos szerepet játszott Herman Ottó személyes és tudományos életében. Atyja Breznóbányáról az 1840-es években költözött át Diósgyőrbe, ahol is a koronauradalom kirurgusa lett. Lakóházuk a mai Alsó-Hámorban állott. A hámori völgy nemcsak az.50 éves fiatal házast hívta vissza. Öregkorában a közelben, Lillafüreden vásárolt telket és épített nyaralót, s végső akaratából hamvai is a hámori öreg temetőben nyugszanak. Borosnyay Camilla a továbbiakban Herman Ottóné névvel évtizedeken át foglalkozott irodalommal, elsősorban gyermekek számára írott versei és meséi jórészt a Pósa Lajos által szerkesztett Az Én Újságomban láttak napvilágot.

4 A hátrább közölt Fiumei kirándulás című írás — tudomásom szerint —• sehol sem jelent meg. Mivel Herman Ottó életének ezen mozzanatáról eddig értesülésünk nem volt, a különböző monográfiák nem is tudnak róla, szükséges a teljes anyag betűhív közlése. FIUMEI KIRÁNDULÁS (Subjectiv benyomások) Álmodtam verőfényről, illatárról, szabadban viruló oleander ligetek hüséről, bódító balzsamról, melyet a narancs, babér és czitrom erdők felől langy déli szellő lebegtet szárnyán; álmodtam rózsalugasok lecsüngő galyai alatt andalgó szerelmesekről, kiknek szenvedélytől égő nagy fekete szemük tekintete szikraként világol át a lombok között, öltözetük, festői hangjuk csupa dal, nyelvük iágy, zengzetes. Álmodtam a tenger végtelenjéről, melyen a tekintet vágyó röpülését nem gátolja semmi, hol a lélek vad, szilaj hullámok keblére dőlve észrevétlenül reng odább-odább, a sirály keringve lengő röptét megelőzve, míg elvész a látóhatár homályában a kéjjes zsibbadással olvad egybe a víznek hajló menybolt hamvas kék ködével. A távolban itt-ott egy vitorlás hajó mozdulatlan körvonala látszik, közelebb halászbárkák, csolnakok jól kivehető alakja siklik, táncol a hullámok szeszélyes, bősz játékát követve, míg előttem impozáns nyugalommal terül el a kikötő ezernyi-ezer árboczával, kötelével, szélben lengő kavargó számláihatatlan lobogóival, melyeknek tarka színein a napsugár kápráztató játékát űzi. A parton, a hajókon a matrózok sürgése, lármája és véges-végig csodás alakú tengeri halak, rákok, kagylók, óriási kosarakban narancs, füge, czitrom, datolya, s még mit tudom miféle déligyümölcsök élénk zajos adásvevése. . . Álmodtam... ha most egy útiruhád volna! riaszt fel álmodozásomból egy hang, mely nékem legkedvesebb a világon. Feltekintek, az uram állt előttem egy újságlapot tartva kezében, melyen •— no nem épen öles, de legalább is méteres betűkkel áll: Húsvéti kirándulás Fiúméba sat, sat. Ah! tehát álmaim, ábrándjaim, legtitkosabb, teljesülhetetlennek hitt örök vágyam egy ruhától, egy nyomorult úti ruhától függne csupán?! Három nap alatt útra készen voltam s reményekkel, vágyakkal telten ültem be urammal egy öt személyre szabott szűk, ferde, másod osztályú coupéba, hol rajtunk kívül két hölgy is foglalt helyet, kik földieik barátságos, naiv szokása szerint azonnal készek voltak inkább nyájas, mint épületes beszélgetést kezdeni. — Isszonyatos meleg van! szólt a fiatalabb.