A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (Miskolc, 1977)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Vlastivedni zbornik I. (Markus M.)

ban. A szerző felhasználta a levéltárak, vállalati krónikák, falukrónikák, hírlapok anyagát, s munkások visszaemlékezéseit. A következő tanulmány szerzője Pásztor Z„ aki az egykori Túróc vármegye egészségügyi történetéhez szolgáltat figyelemre méltó adatokat. A harmadik tanulmány szerzője egy 88 éves nyugdíjas munkás, Rak A., aki egy jellegzetes kis liptói falucska: Nagybobróc (Bobrovec) történetét és néprajzát dolgozta fel. Ez a kis liptói falucska valamikor városjoggal is rendelkezett. Az írásos oklevelek már 1231-ből említik. A község levéltárában egy 1482-ből keltezett, Mátyás királytól származó oklevél is van, amit később Rudolf és Miksa császárok is megerősítettek. A Mátyástól nyert kiváltságok birtokában a szerző számos Mátyás-mondáról emlékezik meg. Ezek részben általánosan ismertek, de vannak lokális vonatkozásai is. így pl. egy monda Mátyás király szerelmi kalandjáról emlékezik, melynek gyümölcse Corvin János volt. A monda szerint Corvin János anyja egy odavalósi szlovák leányka volt. Interetnikus szempontból igen figyelemre méltóak az 1848—1849-es harcokra való emlékezések is, ahol a Kossuth—Húrban katonáiról emlékeznek a falu lakosai. Igen figyelemre méltó a határhasználatról szóló fejezet, ahol egy per kapcsán a szerző a határhasználat módját Mátyás-kori oklevelekre hivatkozva — csaknem napjainkig tartó gyakorlatra utal. A falu lakóinak egy része állattartással, fuvarozással foglalkozott — a többsége kőműves- és ácsmesterséget folytatott. A földműves fuvarosok, állattartók kb. a község egyharmadát — a mesterségbeliek kétharmadát alkották. A 10—12 hektáros gazdáknak 8—10 tehenük, ökrük, lovuk is volt. A szükséges takarmányt a havasi legelők szolgáltatták. A fiatalabb fuvarosgazdák szekereikkel eljártak egészen Krakkóig, Pestig, Belgrádig, sőt voltak olyanok is, akik egész Triesztig hordtak árut. — Az ács- és kőművesmesterek céhben szervezve élték életüket, választott céhmestereik voltak, céhládát tartottak, évenként egyszer farsangi mulatságot is rendeztek. A választott céhtisztségbeliek egyenruhában jártak. Szokásaikat egészen 1941-ig megtartották. Az itt lakó kőművesek, ácsok és állványozók 1914-ig Budapestre jártak dolgozni. Évente átlag 100—120 mester és segéderő tartózkodott a pesti építkezéseknél. Már kora tavasszal elindultak, rendszerint fuvarosokat fogadtak, s azok szekerén vonultak le. Nemcsak férfiak, de nők is mentek az építkezésekhez, téglát, maltert hordoztak az állványokra. Az építkezésen részt vevő munkások nagyobbára csak nyáron dolgoztak, a tél beálltával hazatértek. De sok szlovák leányka télen is Pesten maradt. Ezek télen át házmesteri munkát láttak el. Ök voltak az ún. „viceházmesterek". Az újonnan épített bérházakban seperték az udvart, mosták a lépcsőházakat, rendben tartották az utcát, ha volt valami idejük, eljártak mosni, takarítani. Az így végzett munkáért sok helyen valamilyen lakást és kosztot kaptak. A nagybobróci öregek emlékezése szerint a legkonjunkturálisabb építkezési évek 1867-től 1890-ig tartottak. Ezekben az években a „liptói tótok" segítségével épült a parlament, bazilika, számos iskola, minisztériumi épületek, bérházak. A tavasszal érkező kőművesek, ácsok, állványosok, malteros, téglahordó lányok az akkori Kerepesi úton a volt „Fehérló" vendéglő környékén gyülekeztek, ott fogadták fel őket az egyes építkezési vállalatok képviselői, a faktorok. A századforduló éveiben a szlovák építkezési idénymunkások többsége a Józsefvárosban, vagy annak környékén lakott. (A Práter utcát a pes-