A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (Miskolc, 1977)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Hajdú Imre: Mondák az abaújszántói Sátor-hegyről

— Nem úgy ám az! — pattant fel a máskor nyugodt természetű bíró és visszacserélte a bort. Hosszú veszekedés és számtalan cserebere után, végrevalahára elindultak a szőlőbe. Mindketten meg voltak győződve róla, hogy a hordóban az a bor van, amelyiket saját kezűleg töltöttek bele. Ám azt nem tudták, hogy veszekedésüket meghallotta maga az ördög, aki elhatározta, alaposan megtréfálja őket. Elővette kétfenekű hordóját, amely külső formájában és nagyságában teljesen megegyezett a főbíró kishordójával. Egyik felébe jó minőségű tokajit töltött, másik felébe savanyú murcit. Amikor a bíró és a bíróné nem látták, kicserélte a két hordót, s mire a házaspár a szőlőbe ért, a szekérderékban már az ördög kétfenekű hordója feküdt. Mielőtt a szüretelő parasztokat a borból megkínálták volna, a bíróné a bizonyosság kedvéért újra megkóstolta az italt. Természetesen az ördög — látatlanul — úgy fordította a hordót, hogy azon az oldalon verte csapra, amelyiken a finom nedű csorgott. Amikor a bíróné megkóstolta a kiváló tokajit, elsápadt, majd nekiesett az urának. — Te szerencsétlen semmirekellő! Nem megmondtam, hogy jó ezeknek a savanyú lőre is? Te meg a legjobb borod hozod ide... —- kiabált, s ütötte az urát. A bíró a hordóhoz szaladt, mert ugyan az igaz, hogy kicserélte a felesége lőréjét, de azért mégsem a legjobb borával töltötte meg a hordót. Az ördög ekkor újra mesterkedett. Fordított egyet a kistonnán, így a bíró azon az oldalon ütötte csapra, ahol a megsavanyodott lőre csöpögött. Belekóstolt, s rögtön eltorzult az arca. Ez a szörnyű asszony újra túljárt az eszén, és még van kedve vele csúfolódni — gondolta. Elvesztette a hidegvérét. — Ez neked a jó bor, te irigy kutya! — kiáltotta. S most már ő ment neki az asszonynak. A házaspár a világ csúfjára ott, a nevetéstől a hasukat fogó parasztok előtt összeverekedett. De nemcsak a parasztok nevettek, kacagott maga az ördög is, ugrált örömében, felkapkodta a Sátor-hegy szikláit és rettenetes erővel a levegőbe dobálta. A visszahulló kőtömbök félig földbe süppedve, nagy összevisszaságban azóta is itt fekszenek a Sátor tetején ... Előttünk fakereszt áll. Nemrégiben újraállították, ugyanis az „elődje" elkorhadt, kidőlt. — Pista bácsi, ennek mi a története? — Még a múlt század közepén egy vasárnap délután történt (akkor az emberek Szántón is kiültek az ablak alá), hogy a Sátor morogni, dörögni kezdett. A szántóiak erre nagyon megijedtek, s hogy kiengeszteljék a hegy szellemét, a csúcsra keresztet ácsoltak. Ugyanennek a századnak a vége felé volt egy napfogyatkozás, amikor is hirtelen éjszakai sötétség támadt a községben. Az emberek persze nem tudták a jelenség okát, szentül meg voltak róla győződve, itt a világ vége. Sokan félelmükben a szőlőtőkékhez kötözték magukat. Amikor a napfogyatkozás mégiscsak elmúlt, a község lakói úgy döntöttek, hogy a Sátor tetején az ideiglenesen állított keresztet egy nagyobbal, egy időállóbbal cserélik fel, amelyik majd megvédi őket a természeti csapásoktól. Tudomásom szerint 1888-ban került helyére az a kereszt, amely éppen tavaly dőlt ki. Hat pár fehér ökör húzta fel a hegyoldalon a lakosság összegyűjtött pénzéből ácsolt hatalmas monstrumot. Valóságos ünnepi felvonulás volt a kereszt vontatása. Az ökrök szarvait szalagok, színes kendők díszítették, s mögöttük haladt az ünneplőbe öltözött nép. A keresztet a hegy legkiemelkedőbb pontján állították fel, aki vonattal, vagy autóval érkezett erre a vidékre, már messziről látta a hegy tetején az idővel viaskodó emléket...