A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (Miskolc, 1977)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Hajdu Imre: Kihaló mesterségek

Hogyan készül ez az erdőhorváti sajátosság? Csíklás. így nevezik azt a műveletet, amikor a meggyúrt tésztát ujjnyi vékony csíkba sodorják. Olyan gyerekujjnyi vastagságú csík ez, „tésztakígyókent" keresztül érve a gyúrótáblát. Azután a „tésztakígyóból" 15—20 centiméteres darabok lesznek. Előbb egyenes darabok, majd karikát formál belőlük a szakavatott kéz. — Régen az öregek franckarikának is nevezték a perecet — persze csak tréfásan —, meg küllő nélküli keréknek. Az alakja után. Ügy emlékszem, annak idején nagyanyám mintha azt is mondta volna, hogy az ősei még a halottak mellé is tettek perecet a koporsóba. Talán táplálékul a másvilágra — ezt már újra Murákné meséli. Közben a kemence mellett a tűzhelyen fedetlen fazékban víz párolog. Zúg, a gőz gomolyog a mennyezet felé. A kialakított pereckarikák sütés előtt ebbe a fazékba kerülnek, a forró vízfürdőbe. A puha tésztát átjárja a forró víz, megkeményedik, rugalmas lesz. Az egész mindössze néhány percig tart csupán, s a víztől fényes karikákat máris a sütőlapáton látom viszont. Harminc karika sorakozik, szorosan egymás mellett. Bent, a kemencében a tésztából formált gyűrűk „megválnak" a lapáttól, és az emberi kéz igazító szerepét egy hosszú bot veszi át. Rendezi a piruló pereceket, majd felfűzi a már megsült terméket. Koppan a perec, amikor a botról a tálba csúszik, és a konyhát friss, kellemes illattal tölti be. Nem lisztre, nem tojásra emlékeztet, mégcsak a só sem jut eszembe. Kellemes illat ez, pékségekben érez hasonlót az ember. Ötvöződik tésztából, vízből, kovászból, ötvöződik tűzből, emberi munkából. Bak Istvánt a fejfák ügyében kerestük fel Jósvafőn, megyénknek abban a községében, ahol a falu feletti domboldalban meghúzódó temetkezési helyet mindenki csak úgy emlegeti: ..kopjafás" temető. Mivel a kis temető legtöbb fejfáját a 82 esztendős Bak Pista bácsi faragta, joggal illeti meg a jósvafői emberektől kapott fej fafaragó cím. Valójában az öregnek csak annyiban mestersége ezeknek a formagazdag, szimbolikus jelentéseket magukban viselő sírjeleknek a faragása, amennyiben az asztalos szakmája a fához köti. Csinált ő már házat, csűrt, fészert, szerszámnyeleket és persze fejfákat. Egyszóval mindent, ami fában az ember életéhez és emlékéhez hozzátartozik. — Szepsiben négy esztendeig — 1908—12 között — tanultam az asztalos szakmát, Szenczer Dávid mesternél — nyúlt vissza a múltba emlékezete, amikor az indulásról érdeklődtünk. A történeteket ontó inasévek után hazatérés, háború, majd újabb hazatérés következett, és jött a munka, a család, s újra a munka. Jött mindaz sorban, ami a vele egykorú, többi ember életét is jellemezte. Haladt az élet. Születtek és meghaltak. Minden évben 12—14 fej fa került ki Pista bácsi kezei közül. Errefelé ez a szokás: a fejfa; műkő síremlék még ma is csak elvétve akad. — Az első fejfát 1913-ban faragtam, amikor Szepsiből hazajöttem. Azóta nagyon sokat. Számukat nem tudnám megmondani...