A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. (Miskolc, 1976)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Kelemen István: Sajólászlófalvi bányász faragott botjai

Sajólászlófalvi bányász faragott botjai E sorok íróját mintegy 40 évvel ezelőtt Sajószentpéterről beteghez hívták a közeli Sajólászlófalvára. Amikor a beteget ellátta, a házigazda két faragott görbebotot tett eléje: válasszon, mert egyiket ajándékba neki szánta. A választott bot mellé a közelmúltban előkerült egy újabb botdarab, melyet a készítő veje kertjében dugványozásra használt. Tovább kutatva Izsófalván az egyik távolabbi leszármazottnál rátaláltam a harmadik botra, melyben felismertem azt a kígyós botot, amelyik mellől annak idején a legelsőt választottam. Ezek a körülmények indítottak arra, hogy a faragványokat bemutassam, s azok készítőjéről megemlékezzek. Potocsnik József Nagyszebenben született 1882-ben. Borsodba kerülve Varbóról nősült, 7 gyermeke volt. Izsófalván halt meg 1962. június 9-én. Felesége halála után költözött ide öccse, Potocsnik Antal hívására. (Említésre érdemes, hogy ezzel az öccsével, aki nála 4 évvel fiatalabb volt, egy napon halt meg, s egy napon is temették el őket.) Analfabéta volt, de — a család állítása szerint — több nyelven beszélt. 9 éves korában már bányában dolgozott: „penészt söpört" a falról, ajtót nyitogatott, majd csillés, segédvájár, vájár lett. Bár írniolvasni nem tudott, ügyessége, jó munkája folytán csoportvezető vájár beosztást kapott, s mint ilyen, különböző használati tárgyakkal jelölte embereit: a fejsze vájárt, a csákány segédvájárt, a lapát csillést jelentett nála. Nyugtalan ember volt, bejárta az ország csaknem valamennyi bányáját. Dunántúli tartózkodására faragványai leírásánál még visszatérünk. Potocsnik József tehát nem faragó pásztorember volt, hanem bányamunkás, aki azonban szabad idejében az erdőt-mezőt járta. Vájár volt, ki az akkori bányaviszonyok mellett sárban, olykor vízben térdelve, guggolva, sokszor a hátán fekve pislákoló karbidlámpa fénye mellett vájta a vékony szénréteget. S amikor gyakran tizenkét órai gubbaszkodás, nyomorgás után füstösen, sárosan külszínre került és fáradt tagjait vonszolva ballagott hazafelé (munkahelye és lakóhelye között 3 km volt a távolság), képzeletében motívumok rajzottak, kompozíciók rendeződtek, hogy miként faragja botjai figuráit, hol, melyik erdőben talál arravaló fát. Mikor aztán testi fáradalmait kipihente, elővette bicskáját, faragó kését és csodálatos arányérzékkel és képzelőerővel csalta ki az élettelen fából figuráit. Másik szenvedélye a vadászat volt. Abban az időben azonban bányamunkás nemigen vadászhatott, pedig ideje — különösen nyáron — bőven volt, mert a bányák gyakran hetente csak két-három napon üzemeltek. így aztán orvvadász volt. Maga barkácsolta össze puskáját, tusáját maga faragta ki. Erdőt, mezőt járta, s ebben hasonlít a pásztoremberhez! Ilyenkor szemelte ki az elképzeléseihez illő fát, hazahozta, otthon „érlelte", s félnyers állapotban kezdte faragni. Mindig egy darabból faragott, mert — úgymond — így sohasem válik szét. Fia, Pataki Nándor meséli, hogy csak saját magának, szűkebb környezetének és barátainak, vadász cimboráinak faragott, rendszerint ajándékba. A család állítása szerint főként botokat, de másféle tárgyakat is, így fűszertartót, képrámát, pipát, juhász barátjának furulyát faragott. Leszármazottai azonban egyetlen ilyen darabot sem tudtak már felmutatni.