A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 14. (Miskolc, 1975)
TERMÉSZETTUDOMÁNYI KÖZLEMÉNYEK - Vajna György: Az Esztramoshegy barlangjai
metszi az alsó, pleisztocén korú 14-es gerinces lelőhely hasadéka. Mivel így a barlangi üledék és maga a barlangüreg kora több oldalról bizonyított, megállapítható, hogy a 320 m tszf. magasságban elhelyezkedő barlangok kioldása már az alsó pliocénben megtörtént, a felső pliocén óta szabad légterük van, s ezzel Magyarország legidősebb barlangjai." Kordos László genetikai hipotézisét az üregkioldódásokra vonatkozóan általánosságban el kell fogadnunk. Annak lehetőségét azonban továbbra sem lehet kizárni, hogy az alsó pliocéntól a pleisztocén végéig végbement hegyszerkezeti-helyi mozgások időlegesen utat nyithattak a vetők, törések mentén mélyebbről felszálló, melegebb hőmérsékletű vizeknek, így már a korábban kioldódott, de már cseppköves, kalcitos üregeket a magasabb hőfokú víz újra kitöltötte. Ennek következményeként elképzelhető, hogy a képződmények rendhagyó kifejlődését részben egy vagy több meleg vizes fázis, másrészt a több millió éves átkristályosodási folyamat „metamorfizálta", alakította ki a barlangok ásványos kitöltésének sajátos formakincsét. Ez utóbbi feltevés oldhatná fel egyúttal a már említett aragonitos táró-barlang genetikai ellentmondását, annál is inkább, mert e kérdéses kaverna a Kd/cóczi-bariangcsoportok szintjében alakult ki. A barlangüledékek őslénytani leletei. Mint már korábban említettük, az esztramosi üregrendszereket hazánk legrégebben kialakult barlangjaiként tartjuk számon, legalább is, ami a szigetszerű hegyrög 305— 320 m tszf. magasságában levő kavernáit illeti. A földtani kronológia vetületében a viszonylagosan pontos kormeghatározásra a barlangi üledékvizsgálatok, őslénytani ásatások adtak megbízható támpontot, csak úgy, mint az új értelmezésű barlanggenetika tisztázásához is. 5. kép. Cseppköves falrészlet a Rákóczi 1. sz. barlang tavastermében