A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 12. (Miskolc, 1973)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Bencsik János: Az „Irigyli" szőlőskert

földet szinte nyerhetni . . ." A bíróság utasítja a községi főbírót, hogy tudassa a telkes gazdákkal, hogy az engedélyt megadják, és „hogy a szőlőt ültetni akarók magukat jelentsék", E döntés értelmében 17 volt földes gazdának 11 kat. h. 803 nöl területet mértek ki. A részükre kimért terület nagysága gazdánként változó, 656—1588 nöl között ingadozik. A birtokívekből az is megállapítható, hogy a szőlőt igényelt földes gazdák között kisnemesek is voltak. Onnan eredhet tehát az Irigyli elnevezés, hogy a volt zsellérek körében feltétlenül népszerű gazdasági megoldást megirigyelték a szántófölddel rendelkezők. Ma is így emlékeznek arra, hogy milyen gazdasági szerepe volt a szőiőnek (amely végső sorban gyümölcs- és zöldségtermő kert is volt) : „A zsellér ember arra törekedett, hogy egy káposztaföldet vagy egy szőlőt vegyen." Ennélfogva a szőlőskertben ritkán alkalmaztak bérmunkást, mindenki maga művelte meg a saját területét. Csupán szüretkor, amikor sürgős volt a munka, számítottak a segíccsigre. Ilyenkor a módosabbak az aratójukat, annak a családját, a szegényebbek a rokonságot vagy az ismerősöket hívták. Egy veder állani való szőlő és koszt volt a fizetségük. Hagyományos étkezési rendet tartottak : gulyásoshúsi főztek, vagy kacsát, libát sütöttek, melléje lepény vagy béles volt. Üreskaláccsal fogyasztották a szőlőt. Az Irigyliben végül is 154 kétvékás, északi végében pedig 18 változó (a kétvékástól nagyobb) nagyságú parcellát osztottak ki a birtokrendezési pert követően, 1857-ben. Az egyetlen dűlőúttal kettéválasztott területet gerággyával vették körül, amelyen a dűlőút két végében egy-egy szekeres közlekedésre is alkalmas kaput hagytak. A dűlőút két oldalán diófákat ültettek, s az öreg diófák alatt sorakoznak a fehérre meszelt, jobbára nádtetős kunyhók. A keleti oldalon 36, a nyugatin 54 egyosztatu építmény zömét a XIX. század végén készítették. Közülük 11 már romos állapotban van, de újabbak is épültek. Építőanyaguk, szerkezetük és berendezésük egyaránt számot tarthat a néprajzosok érdeklődésére. Az építmények fundamentum nélküliek. Falaikat többnyire a falu melletti vályogvető gödrökben vetett vályogból emelték. A romos állapotban levő kunyhók egyikének fala ágasokra, karókra fonott vesszősövényből, másikának ültetett, korcolt napraforgókóróból készült. A vályogsorok közé nádat fektettek, azzal erősítették meg az egysoros (vékony) vályogfalat. A falakat kívül-belül betapasztották, s általában fehérre meszelték, a tövét pedig szűrkével (szürke színnel) elhúzták. A falon 80—100 cm magasságban kis méretű (átmérőjük 20—30 cm) lyukat hagytak. Ezek alakja változó: lehet kör, félkör, lekerekített négyzet. Kizárólag a szellőztetésre, a füstelvezetés céljára szolgálnak, ezért gyakran párosával, a szemközti falakon hagyták őket, hogy huzatos legyen a belső tér. Ha nem tartózkodnak a kunyhóban, akkor csutakkal bedugják, elzárják. Vannak azonban nagyobb méretű (30X30 cm), négyszögletes ablakjellegű nyílások is, amelyeket kívülről ablaktáblával zárják le. Ezeket az üveg nélküli nyílásokat szellőztetésre és világításra egyaránt használják. Mindössze néhány kunyhóban van nagyobb (55X65 cm), üveglapokkal ellátott ablak. A rövid, mindkét végén csapott nyeregtetőt a falakra körbe fektetett sárgerendákhoz erősítették. A nyeregtetőt képező két pár, az átaZgerendákkal öszszeácsolt, felül kakasülővel is megerősített szarufák alkotják, melyeket az épület hosszának 1,3-ára, illetve 2/3-ára helyeztek. Felül gerincfával erősítették