A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 11. (Miskolc, 1972)

MEGYE- ÉS VÁROSTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Kilián István: Adatok egy reformkori miskolci diák színházi műveltségéhez

merkedtek meg a műfordítás nehézségeivel. A miskolci magyar társaságban olvassa a Kisfaludyakat, Fáy Andrást, Vörösmartyt, Széchenyit, Jósikát, s minden bizonnyal itt oltja belé Regéczi professzor a magyar kultúra fejlesztésének olthatatlan vágyát. Itt a „magyar olvasó társaság" könyvtárában kapja kézbe kora legjobb magyar folyóiratait. Egyszóval mindennel megismerkedhetett itt, amivel egy reformkori középnemes értelmiségnek meg kellett ismerkednie [12]. Szűcs Sámuel színháztörténeti adatai számunkra különösképpen értékesek, hiszen nemcsak látott színdarabokat, és talán ma már el is felejtett színészek nevét örökítette meg a történetíró szűkszavú, az igazságához való hűségével, hanem gyakran egy-egy darabról, a színészek teljesítményéről véleményét is elmondja. Színháztörténeti adatait csak 1847-ig ismertetjük, annak ellenére, hogy naplójában az utolsó színházi vonatkozású bejegyzést halála előtt másfél hónappal írta. A reformkor színháza több volt, mint a Bach-korszak vagy a kiegyezést követő évek színháza. Szűcs ebben a korszakban, a reformkorban látta Kisfaludy első színpadi próbálkozását a Tatárok Magyarországon című darabot, lát szinte megszámlálhatatlan komédiát, látja Shakespeare néhány darabját, látja 1847ben legnagyobb nemzeti drámánkat a Bánk bánt. Óriásokat lát a „világot jelentő deszkákon": Dérynét, Egressy Gábort, Tóth Józsefet, Laborfalvi Rózát, László Józsefet, Schodelnét. Szentpétery Zsigmondot. Feljegyez ma már alig ismert vagy szinte már elfelejtett színészneveket: Bognárnét, Egri Jánosét, Erdélyinéét, Erdősnéét, Kornáromy Samuelét [13]. Érthető, hogy naplójának 1835-től 1847-ig terjedő szakaszában kevés a miskolci színháztörténeti adat, hiszen az 1819-ben született naplóíró a harmincas évek közepén még csak 16 esztendős. Ezután azonban szinte minden alkalmat megragad arra, hogy a magyar színpad és a dráma ügyét pártolja. Ez egész életében szívügye lett. Nemcsak a miskolci, hanem a pesti színházat is „színházunknak" emlegeti. Színháztörténeti munkáira felhívtuk a figyelmet [14], s arra is, hogy naplójegyzetei ilyen szempontból is értékesek [15]. Adatait maga Szendrei sem tudja nélkülözni [16]. A reformkor ifjúsága nemcsak a nyelv pallérozását várta a színháztól. A szinbázbajárás politikai tett volt. Érdekes, hogy a feltétlenül királyhű naplóiró nem botránkozik meg azon, hogy a pesti magyar színházban 1841-ben a „marseilli dalt" énekelték. Olvasunk ebben a naplóban rég elfelejtett, de a színháztörténetben nyilvántartott botrányokról. Schodelné gőgje, primadonna-viselkedése joggal hívta ki a Déryné szerénységéhez és áldozatvállalásához szokott magyar közönség ellenérzését. Schodelné kifütyülése nem újkeletű dolog. 1838-ban játéktársát Felber Máriát sértette meg a színpadon [17]. Komáromy Sámuel és Szathmáry Sámuel nyíltszíni pofozkodásáról azonban alig tud a színházi botránykrónika [18]. A naplóíró elítéli az operát, mert a magyar középnemes értelmiség az operairodalom magyarországi népszerűsödésében a magyar nyelv elleni merényletet lát. Nem lehetetlen, hogy a magyar közönség, amely egyébként igen nagy tapsokkal hálálta meg Schodelné kiváló produkcióit, talán emiatt is haragudott a primadonnára. Ehhez természetesen hozzájárult az a tény is, hogy a rajongásig szeretett és tisztelt Dérynének egyszeriben