A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 11. (Miskolc, 1972)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Huska, A. M.: Liptovskí murári (Márkus, M.)

•etnikai jellegzetességeivel. E kutatások során azonban viszonylag keveset foglalkoztak a házat építő 'ember^-nek, a hajlékot alkotó 'mesterieknek a munkájával, a házépítés ismereteinek elsajátítási módjával, annak néprajzi jelentőségével, életmódjukkal és társadalomrajzi hátterével, hagyományaival. Különösen nagyon érezhető volt ez a hiány a szlovák néprajzi szakirodalomban. Ezt az érezhető hiányt kívánta kiküszöbölni munkájával M. A. Huska is, amikor a liptói kőművesekről írt néprajzi monográfiájában feldolgozta az itteni, mintegy 20 liptói falunak évszázadokra —, még a feudalizmus korába visszanyúló —, igen jellegzetes mellékfoglalkozási ágát. Tudjuk —, hogy a kétlaki életet folytató liptói szlovák falusi kőműveseknek a 19. század folyamán nemcsak országos, de kontinentális viszonylatban is elismert nevük volt. M. A. Huska munkájában ezeknek a hírneves falusi kőművesmestereknek kívánt méltó emléket állítani. Minthogy e jellegzetes kőművesmesterségnek a fejlődésfolyamata nemcsak a történelmi Magyarországra, de a volt Osztrák—Magyar Monarchia területére is kiterjedt, e munkában feldolgozott kutatási eredmények széles körű érdeklődésre tarthatnak számot. M. A. Huskáról itt most csak azt tartjuk szükségesnek megjegyezni, hogy az igen jónevű csehszlovák Wollmann-féle folklóriskola neveltje. Eddigi írásaiban mindig szívesen és nagy hozzáértéssel foglalkozott szülőföldjének, Liptó megyének néprajzi problémáival. A liptói kőművesekről írt néprajzi monográfia hat főfejezetre oszlik. Az első fejezetben Liptó megye földrajzi és gazdasági helyzetét vázolja. A második fejezetben az itteni kőművesmesterség keletkezését és kialakulásának körülményeit írja le. Nézete szerint ennek a jellegzetes mellékfoglalkozásnak a kezdeteit már a kora-középkorban kell keresni. A kőfaragó- és kőművesmesterséget egész Magyarországon —, s így Liptóban is —, elsősorban idetelepített német és olasz mesterek honosították meg. A kő- és téglafalas építkezés technikáját ezektől az idegen kőfaragó- és kőműves- (lapicida, murarius) mesterektől tanulták el az itteni segédmunkások és mesterlegények. Huska szerint ezektől sajátították el a kőművesmesterség hagyományait a liptói jobbágyfalvak lakói is. Tudjuk, hogy a középkorban az ilyen mesterek igen keresettek voltak. Szívesen felhasználták őket a középkori város-, várfalak és templomok építésénél. Bármennyire tetszetősnek is látszik ez a magyarázat, mégsem tekinthetjük egészen igazoltnak. Ennek alapján nemcsak Liptóban, de az ország más pontjain is keletkezhettek volna hasonló kőművesfalvak. A kőfalas építkezés hagyományaival és mestereivel inkább csak a városokban találkozunk. A hírneves liptói, kétlaki kőművesmesterség kezdeteit és feltételeit inkább más, főleg ekonómiai tényezőkben kell keresni. Ezeket a szerző szóvá is teszi, de nem hangsúlyozza eléggé. A liptói falusi kőművesek aktivitásáról már a 17—18. századból vannak hiteles adataink (Esztergom, Buda). Országos hírnévre azonban csak a kapitalizálódó 18—19. században tesznek szert. Mint ügyes kezű kőművesek ott vannak a 18. században épülő Bécs barokk-építkezéseinél, igen keresettek a török alól felszabadult magyar városok, így pl. Buda várának helyreállítási munkálatainál, Pest, Zágráb, Szeged, Kecskemét, Nagyvárad építkezéseinél. A legfőbb szerepet a pesti építkezéseknél játsszák.