A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 11. (Miskolc, 1972)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Katona Imre: A miskolci kőedénygyár évtizedei

„valódi porczellán e vagy Kőedény Steingut, Wedgewood mint a' pápai, vagy Fayence, majolica-félporcellán e mint a' tatai?" A szerkesztői kérdés itt-ott pontatlan, mert Tatán az 1820-as évek végén, a 30-as évek elején nem fajanszot, illetve „majolika-félporcellánt" készítettek, hanem ugyanolyan kőedényt, mint Pápán, Kassán, Körmöcbányán, Iglón vagy Rozsnyón. A nagy hírű tatai fajansz a XIX. század elején már hanyatlott. A porcelán elnevezést inkább a fehér kőedényre, az ún. Wedgewood-árukra vonatkoztatták, melynek gyártásmódja, technológiája alig tért el az egyszerű kőedénytől. Az 1830-as évek elején — de még az 1840-es években is — gyakran összetévesztették a fajanszot a kőedénnyel, a Wedgewood-árut a porcelánnal. A 30-as, 40-es években alapított kőedénygyárainkat — így a miskolcit is — „porczellán- és kőedény", illetve „Kőedény- vagy porczellángyárnak" nevezik. Ebből úgy tűnik, hogy a kőedény a porcelánhoz hasonlóan készül. Ez persze nem így van, mert — többek között — míg a kőedény a finom ugyanúgy, mint a durva) égetése egyszintes kemencében történik, a porcelán égetéséhez két- vagy háromszintes kemencére van szükség. Ezt a szintektől függően bécsi vagy meisseni típusú kemencének, magyarul pedig „hármas szász kemenczének" nevezik. Ilyen épült Herenden is 1842-ben, amikor a gyárban megindult a rendszeres porcelángyártás. A finom kőedény, a Wedgewood-áru — lévén anyaga hasonló, mint- az egyszerű kőedényé — ugyanúgy készül, mint a közönséges kőedény. Ezért készítése, technológiája is ugyanolyan, mint az egyszerű kőedényé. Miután bebizonyosodott, hogy 1838-ban — évekkel előbb, mint Herenden — már készítettek Miskolcon porcelánt, szembe kell nézni azzal a kérdéssel is, hogy az első elnevezés alatt valóban porcelán értendő-e, vagy finomabb kőedény, az ún. Wedgewood. A gyárról és alapítójáról, Butykayról alig van adat az 1832 és 1838 közötti évekből. Az azonban a néhány szórványadatból is kiderül, hogy nem két- vagy háromosztatú kemencéi voltak a gyárnak —, amilyent a porcelán égetése megkíván —, hanem egyszintesek. Csak így történhetett meg, hogy a „Gyárnak kemenczéje felett való üregbe berakott fa" kigyulladt, mint ezt Horváth György és Jakab Ferenc panasza alapján Miskolc város 1834. április 4-i tanácsülésén Ács János és Dudor József tanácsnokok tárgyalják. Az elmondottakból — főleg az 1834-es adatból, mely a gyár kemencéjének fajtájára, típusára utal —• nyilvánvaló, hogy Miskolcon akkor még nem készült és kemence híján nem is készülhetett piacképes porcelánáru. Noha a szomszédos Telkibányán ezekben az években már készítettek porcelánt, Miskolcon 1838 előtt ilyet nem állítottak elő. A porcelán előállítására, illetve folyamatos gyártására való áttérés a gyár belső átalakítását, újabb kemencék és különböző felszerelések beszerzését, hatalmas beruházást igényelt. Butykay József, Borsod megye törvényszéke mint illetékes csődbíróság előtt 1841. augusztus 21-én azt vallotta, „hogy az 1836. évi első megakadásától" mostanáig mintegy 40 ezer forintot invesztált ,,a' porczellán gyárra". A vallomásban ugyan nem szerepel tételesen a beruházás, de az összeg jó része minden valószínűség szerint a gyár korszerűsítését és a porcelán előállítására való felkészülést célozta.