A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 11. (Miskolc, 1972)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Hőgye István: Legeltetési rendtartások a Hegyalján a 17—18. században

A kaszálónak használt rétek egy részét az első kaszálás után legelőnek használták, ilyen volt pl. Űjhelyben a Bornyú-Akasztó-Rét, aminek egy részét a főbíró, a nemesek hadnagya, a város nótáriusa és néhány hitesből álló deputatió kicsóvázva elkülönített. A rét többi része tilalmas maradt legeltetésre, erről sarjút vágtak [1]. A tarlókat is felszabadították legeltetésre, de addig, míg a határban valahol lábon álló vetés, kévébe vagy keresztbe rakott gabona állt, tilos volt a határban a tallót legeltetni [2]. A tarlók és rétek felszabadítását a piacon kikiáltással vagy dobszó útján tették közzé. Amikor nagy szárazság volt, vagy a réteket elöntötte a víz, és kevés füvet tudtak kaszálni, olyankor a tarlót is tilalmassá tették, mert onnan pótolták a téli takarmányt [3J. Szigorúan tilos volt a közös legelőből kaszálni. Liszka városa erről így rendelkezett: ,, . . . az kik a közös legelőn kaszálni merészelnének . . . azok minden szekér szénától . . . kétszeresen fizetni kötelesek lesznek ..." [4] Tilos volt zsákokban, kosarakban a rétről füvet vinni libáknak, kecskéknek, borjúknak, juhoknak, minden rajtakapott tolvajt esetenként 2—2 forintra büntették [5]. A közös legelő használata ingyenes volt, csak a pásztort kellett kinekkinek állatlétszámától függően fizetni. A 18. század végén azonban vannak adatok például Liszkán, hogy a legelőhasználatért a város, illetve a földesúr pénzt kért a lakosságtól. Egy szarvasmarha után, akár tehén, akár ökör, 1/2 krajcárt, a juhoktól hatdarabonként 1/2 krajcárt követeltek. „Az oly Juhos Gazdák pedig kiknek szántó földjük nintsen, 6 darab juhtól 1 krajczárt fizetni kötelesek . . ." Az egy éven aluli borjúért, bárányért nem kellett fizetni. Minden darab kecskéért 1/2 krajcárt kértek, akinek ugar földje nem volt, attól egy krajcárt darabonként [6]. Az állatok gondozását csak megbízható és hozzáértő személyre bízták, sőt volt ahol a gazdák maguk őriztek felváltva. Tállyán ,, . . . régebben is szokásban volt éjjelenként is a marhák őrzésiben sorban részt venni, vagy pedig maguk helyett őrzőket kiállítani kötelesek lesznek akár Nemes vagy Nemtelenek ..." Az őrző személy volt felelős a kárért. A mezőbíró összeírta, kinek mennyi állata jár a legelőre és hetenként kijelölte név szerint azokat, akik pásztorként „kiállani tartoznak, egy laistromba foglalva a legeltetésre megengedett hely megnevezésével edgyütt." [7] Legtöbbször azonban fogadott, fizetett pásztorokra bízták a legeltetést. A pásztor munkába lépésének ideje a juhászoknál Szt. Mihály, a csordásoknál, csikósoknál, kondásoknál Szent György nap volt. A városok elöljárósága a lakosság nevében nagyon meggondolta, hogy kire bízza rá féltett állatállományát. Általában helybeli családos embert fogadtak fel, akivel ha elégedettek voltak, évtizedekig is rábízták a csordásságot, kondásságot. Ha meghalt vagy leváltották, dobszó útján hirdették meg az állást. Idegen faluból pályázóktól ajánlólevelet kértek. A liszkaiak kérésére 1796ban Sima falu adott ajánlást a csordásnak: „Mi Sima Helység bizonyítyuk és világosan igaz, hogy Drotár András helységünkben most e' folyó 1796. esztendő elf olyasa alatt Tsordás Pásztoremberünk volt és hogy azon idő elfolyása alat magát betsületessen józanul másoknak jó példát mutatható képen viselte magát és ezért is bátorkodunk akár mely helyekre kommendálni." [8].