A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 11. (Miskolc, 1972)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Szabadfalvi József: Pásztormigráció Felső-Tiszántúl és az Északi-Középhegység között

gahajtás). A juhász alul szélesebb, alacsony, fából, kádárok készítette fejőedénybe, ún. gejtába (gejeta) fejte a juhokat, majd azt nagyobb fazékba szűrték át. A még langyos tejbe tették az óíót, a borjú vagy bárány gyomrából készült oltóanyagot. Óiónak csak a tejes (tejjel táplálkozó) állat gyomra volt alkalmas. Azt jól besózták, majd kiszárították, így tárolták tavaszig, a felhasználásig. Tavasszal, nyár elején, vékony szeletekre vágták és tehéntej savójával elegyítették. A házilag készített oltóanyagból a tej mennyiségének megfelelően 2—3 evőkanállal öntöttek az ún. testmeleg tejbe; ettől 15—20 perc alatt megaludt. Ezt kézzel vagy fakanállal feltörték, majd ún. sajtruhába öntötték; kinyomkodták belőle a savót, ezután kiakasztották a kunyhó előtt álló túrószárító állványra. Alája hordót állítottak, ebbe csepegett a savó. A kiakasztott masszát még mindig túrónak mondották. Egy-két napi csepegés után a kunyhó eresze alatti rácsra (veszszőből font polc) tették át száradni. A túróból kinyomkodott, majd ki csepegett savóból főzték a zsedicét; feltették a tűzhelyre, és lassú tűz mellett főzték. Kicsapódott belőle a zsendicetúró; ezt rendszerint levével együtt fogyasztották vagy el is adták. A gomolyát vagy kereskedőknek vagy ritkábban a helyi lakosságnak adták el. Úgy emlékeznek, hogy egykor a tejbeadási kötelezettségeik lerovására is vásároltak a hegyaljai parasztgazdák. A magatarti juhászok a gabonaneműek behordásáig tartózkodtak nyájaikkal a bérelt, nyári legelőn; azután leginkább tarlón legeltettek. Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén nem a nyírségi magatarti juhászok érkezése, rendszeres nyári legeltetése jelentette az egyetlen migrációs jelenséget. Legyen szabad itt csak a legjelentősebb eljárásait megemlítenem. A Bükk hegység magasabban fekvő legelői, tisztásai hasonló szerepet töltöttek be a környező falvak állattenyésztésében, mint magashegyi terüieteken a havasok. Borsod és Heves megye sík területeiről, pl. Füzesabonyból, Mezőtárkányról, Mezőkövesdről Bélapátfalvára és Szarvaskőre hajtottak fel állatokat. Ugyanakkor a megye hegyes területén is volt bizonyos elvándorlás elsősorban a több állatot tenyésztő helyekről a nagyobb legeltetési lehetőséggel rendelkező területek felé. Idevonatkozóan több adatot sorakoztat fel monográfiájában Paládi-Kovács Attila [8]. Az első világháborút követően lejátszódott egy ellentétes irányú folyamat is. Igen sok felső-borsodi és gömöri juhász vándorolt le, sőt telepedett át alföldi, pl. Hortobágy melléki területekre. Először csak nyaraltatni jöttek le, majd egész évi legelőt váltottak, következésképpen sokak le is telepedtek [9]. A vándorpásztorkodás ezeresztendős nyomait vélte felfedezni Györffy István a Tisza mentén, valamint a Mátrában és a Bükkben felfedezhető falunév megegyezésekben. Az egymástól mintegy napi járóföldnyire fekvő falvak feltételezése szerint azonos nemzetség vagy tulajdonos téli és nyári szállásait jelöli: Tiszanána — Felsőnána; Tiszaszalók — Egerszalók; Tiszaszederkény — Mátraszederkény; Tiszavárkony — Sajóvárkony; Mezőkövesd — Erdőkövesd; Mezőnyárád — Felsőnyárád stb. [10] SZABADFALVI JÓZSEF