A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 11. (Miskolc, 1972)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Szabadfalvi József: Pásztormigráció Felső-Tiszántúl és az Északi-Középhegység között

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK Pásztormigráció Felső-Tiszántúl és az Eszaki-Középhegység között A Kárpátok hegyi területein élő magyarság vándorpásztorkodását, elsősorban az úgynevezett havasi pásztorkodást, valamint az erdélyi románok transzhumáló állattartását a magyar néprajztudomány már századunk elején felfedezte. Leírták a nyári havasi legeltetést, a falvakban, illetőleg a települések határában létesített szállásokon történő teleltetést és általában az ehhez kapcsolódó tenyésztési eljárásokat. Országunk sík területein, a Nagyalföldön, illetőleg a síkság és az attól északra eső hegyvidék, az Északi Középhegység között létrejött migrációt alig kísérték figyelemmel. A sertésmakkoltatással együtt járó migrációs jelenségekre, az extenzív állattenyésztés és a vándorpásztorkodás kapcsolatára, valamint a magyar pásztorkodásban fellelhető migrációs jelenségekre az utóbbi években e sorok írója hívta fel a figyelmet [1]. A nyírségi juhászoknak többek között a Hegyaljára és a zempléni Hegyközre is kiterjedő nyári elvándoroltatásáról Varga Gyula írt tanulmányt, az Északi-Középhegység belső migrációjához Paládi-Kcvács Attila szolgáltatott érdekes adatokat a barkó juhászairól írt monográfiájában. Legutóbb pedig Bodó Sándor közölt történeti adatokat az alföldi és a szomszédos hegyi területek közötti migrációs kapcsolatokhoz [2]. A juhtenyésztésnek, pontosabban a juhpásztorkodásnak a legáltalánosabb módja az Alföldön az, hogy annyi állatot tartanak, amennyit lakóhelyük tulajdonában levő legelőn el tudnak tartani. Az egyes parasztgazdaságok 5—10—20 juhval rendelkeznek, ezeket tavasszal közösen fogadott pásztorok felügyelete alatt több száz darabos csapatokba, úgynevezett ra/á jakba, juhni/ájakba verik össze. Tavasszal és kora nyáron a legelőn, aratás után a gabonatarlón, majd ősszel a felszabadult határ egész területén is legeltetik. Késő ősszel a nyájakat szétverik, az állatokat a tulajdonosok otthon teleltetik. A Nyírségen a juhtartásnak egy más módja dominált. A községek lakosságának csak néhány tagja tenyészt juhot, következésképpen közös juhnyájak nincsenek. Az egyes juhtartó gazdák, az úgynevezett magatarti juhászok maguk legeltetik 100—200. ritkán 250—300 juhból álló csapatukat, más néven faíkájukat. Mivel Szabolcs megyében a 19. sz. második felében a szántóföldi művelésre alkalmas legelőiket feltörték, s így azok jórészt csak a szarvasmarha-csordák ellátását tudják biztosítani, a magatarti juhászok falujuk határában gyeplegelőhöz ritkán juthattak. Ez kényszerítette rá őket az elvándorlásra. Olyan vidékeken kell legelőt bérelniük, ahol az a helyi állatállomány eltartásán túl fölösben is volt. A nyári legelőn rendszerint márciustól-áprilistól a gabonaneműek behordásáig legel-