A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 10. (Miskolc, 1972)

MEGYE- ÉS VÁROSTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Zádor Tibor: A széphalmi Kazinczy Emlékmúzeum szerepe a Kazinczy-kultusz ápolásában

tések azonban még nem keltették fel a magyar társadalom érdeklődését, tulajdonképpen a Miskolcon élő Lévay József költő az, aki terjedelmesebb cikkben tért vissza az évszázados ünnep eszméjéhez a Szépirodalmi Közlönyben, 1857 novemberében. Felveti: ,,A nemzet nem feledheti el, mivel tartozik a tisztán szellemi érdekek bajnokainak." „Hol a pantheon, melyet »nagy fiainak emelt a hálás haza?«" Ki volt Kazinczy? Lévay szerint: „Ébresztője a tehetségnek, buzdító ja a bátortalannak, vezére, s barátja a kezdőnek, s nyájas üdvözlője bármi parányi értékű irodalmi jelenségnek." Ennél tömörebben Kazinczyt senki sem jellemezte. Lévay sokat tett a Kazinczy-ünnepségek megrendezése érdekében. Miskolcon emlékeztek meg róla először az országban, s a centennáriumi ünnepélyt 1859. október 27-én a városban négy különböző helyen és alkalommal tartották meg. Legelsőként a ref. főgimnázium tanulóifjúsága a Herman Ottó Múzeum mai épületében dicsőítette érdemeit. Délután 6 órakor a Nemzeti Színházban díszelőadás keretében, majd a Nemzeti Kaszinóban 300 terítékes díszlakomán, végül a tímár céh középületében emlékeztek meg róla. Miskolcon a lelkesedés k ö z ü nnéppé avatta ezt az évfordulót. Bár a főgimnáziumi, a színházi és a díszlakomai programban ragyogó ünnepi beszédek, műsorszámok és toasztok hangzottak el, mégis a nap jelentőségét, Kazinczy géniuszát a magyar nemzet számára a miskolci nemes magyar tímár céh épületében összegyűlt, mintegy 500 főnyi iparostársaság — már amennyi személy ebbe az épületbe belefért — tehát a múlt század hatvanas éveinek dolgozó munkástársadalma ismerte fel a legjobban, mert Filep Mihály, miskolci református segédlelkész nagyhatású ünnepi beszéde után egy értelmes polgár, Bede György szabómester az ünneplő iparosokhoz mondott rövid beszédében a következőket mondotta: „Fölszólamlásom célja csupán az, hogy megemlítsem, miszerint nemzetünk jobbjai a dicsőült nagy honfi erényét egy emlékszobor jelállításával óhajtják örökíteni. E szoborművet majdan úgy mondhatjuk méltólag magunkénak, ha költségeihez aránylag mindnyájan híven hozzájárulunk. S midőn én ennek létesítésére filléráldozatomat íme leteszem: fölhívok mindenkit, rakják le ajánlataikat a nemzetiség oltárára, hogy a célba vett emlék felállíttassék, s hirdesse a késő maradéknak is, hogy mi jeleseinket, s azoknak emlékezetét, habár későn is, becsülni s tisztelni tudjuk és akarjuk!" S most egy olyan jelenet következett, amilyen az előző három ünnepség egyikén sem fordult elő. Ugyanis a fölhívó szózat után a hallgatóság áldozatra kész örömmel tolongott azon asztal felé, amely mellett az ünnepi szónok foglalt helyet, s mindenki önzetlenül rakta le ott filléreit, egyik többet, a másik kevesebbet, de mindnyájan egyenlő készséggel és buzgalommal. E közadakozásban nem hiányzottak a nemes részvét és törekvés érdekes epizódjai sem. Egy ezüst hajú és szakállú iparos a közlelkesedés árjától elragadtatva huzamos készülődéssel vesz elő a zsebéből egy, hihetőleg régen ott tartogatott fényes ezüst tallért. Kijelentette, sem hajához, sem szakállához nem illik, hogy bankó cédulával áldozzon a nemzet oltárán, ezért örömmel teszi le a szent célra „ezen igaz jó tallért". — Egy