A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 9. (Miskolc, 1971)

Csorba Csaba: Zoltai Lajos és Ecsedi István

Történetírása erősen szűkebb hazája, Debrecen és a Hajdúság talajához kötődött. A megye határain kívül alig járt, — nem is akart, ugyanez jellemző írásaira is. Ezek negatívumok, de eltörpülnek érdemei mellett. Fentiek ellenére sem nevezhető provinciális történetírónak! A halálának 30. évfordulóján, 1969. augusztus 29-én tiszteletére rendezett emlékülés méltán tisztelgett életműve előtt. Ecsedi István viszont merően más egyéniség volt, mint Zoltai Lajos. Büszke civis, nagyratörő. kissé erőszakos ember Örökösen vándorló, „nomadizáló tudós". Ecsedi, a ,,poros országutak vándora" a Közép-Tiszántúlon kívül bejárta Skandináviát, Olaszországot, a Balkánt, Kisázsiát, az un. Szentföldet, Egyiptomot. Nyugtalan vére örökké-örökké új és új utakra hajtotta. De legkedvesebbnek azért minden új élmény mellett is a hortobágyi pásztortanyák, egy kis jó birkagulyás vagy slambuc maradt számára, s a pusztaiak éneke, muzsikája. Zoltai Lajoshoz hasonlított annyiban, hogy a tettek, a gyorsaság embere volt. Ez a túlhajszolt munkatempó volt egyik oka annak, hogy viszonylag fiatalon, alkotóereje teljében. 51 éves korában elhunyt. Ha élne még, most lenne 85 éves. Kevesebbet publikált mint Zoltai, inkább a terjedelmesebb, mutatósabb összefoglalásokat szerette. Munkái szinte kizárólag saját gyűjtésein alapultak. Hogyan is gyűjtött? Sőregi János, aki többször elkísérte útjain, így ír erről: „ . . . Nyaranta nekifeküdt a Hortobágy tanulmányozásának, feljárásának . . . Pásztortanyától pásztortanyáig vándorolt gyalogszerrel, egy csacsi kíséretében, mely cókmókját és elemózsiáját szállította. Amit látott, amit hallott, mindent feljegyzett, fényképezett. Ilyenkor hőséget-zivatart, éhséget-szomjúságot szívesen elviselt, eltűrt, elszenvedett. . ." Munkásságának java részét a Közép-Tiszántúl földrajzának és néprajzának feldogozása teszi ki. írt a hortobágyi puszta életéről (többször is), a Tisza és a tiszántúli kisvizek halászatáról, a debreceni és tiszántúli vadászatról, táplálkozásról, a debreceni pipakészítésről, a hajdúböszörményi csengőöntésről, stb. Ide kapcsolhatók népiskolák és tanítóképzők számára írt földrajzi tankönyvei is. Bel- és külföldi utazásainak jelentős részét is feldolgozta Poros országutakon, A bolgárok földjén, Utazás a Szentföldön stb. címmel. Pontos megfigyelő volt, leírásai általában megbízhatók, sok tekintetben ma már egyetlen forrásnak számítanak. A Tiszántúl néprajzi kutatása szempontjából életmüve korszakos jelentőségű. Az egyetemes európai folklórkutatás pedig mint Bulgária néprajzának egyik első leíróját tartja számon. A fentieket áttekintve jól látható Zoltai Lajos és Ecsedi munkásságának egymást kiegészítő jellege. Zoltai volt a szűkebb tájhoz jobban tapadó, Ecsedi a nagyobb távlatokban gondolkodó, szélesebb látókörű, de egyben felületesebb is. Mindketten a tudomány zsengéit az ősi debreceni Református Kollégiumban szívták magukba. Zoltai megmaradt a „kálvinista Rómá"-ban,