A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 9. (Miskolc, 1971)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Mádai Gyula: Hagyományos fadöntés a Bükk hegység borsodi erdőiben

embermagasságban megfaragta, majd festékes ecsettel, vagy tintaceruzával ráírta a nevét. Mályinkán ma is ez a gyakorlat. Diósgyőrben az erdészeti dolgozók íratott (illetmény-) fáikat rovátkákkal látták el. Rendszerint négyen kaptak ugyanabban a nyiladékban fát. Megegyeztek egymás között: ki mennyi hasított vonallal jelölheti meg saját fáit. Az első 1, a negyedik 4 párhuzamos rovátkát hasított embermagasságnyira a kiválasztott fák törzsébe. Nagy felháborodást keltett az a ritka eset, amikor valaki nem tartotta tiszteletben a másik tulajdonjegyét. Amikor szakaszos tarvágásra készülnek, vagyis az egész szakasz, erdőrész (nyiladék, vagy nyílás) faállományát kidöntik, akkor csak a nyiladék határfáit jelölik meg. A nyiladék és nyilas kifejezés az egykori, általánosan alkalmazott nyílhúzás, nyílvonás emléke.

8 (A jobbágyfalu határának újraosztása, sorsolása a feudális Magyarországon, majd a polgári társadalom idején működő autonom paraszti társulások, közismert néven: közbirtokosságok jövedelemelosztásakor végzett sorshúzás.) A fadöntés hagyományos időszaka a tél. Ilyenkor kerül sor nagyobb arányú fakitermelésié, rendszerint október végétől március végéig. Különösen januárban gyorsul meg a munka. A télen kidöntött tűzifa jól ég, már nem nedves. Azért bonyolítják le március végéig a döntést, közelítést, feldolgozást, szállítást, mert még addig ,,nem indul meg a fa nedvkeringése.*' Tartós, jó munkaeszköz készül a télen feldolgozott szerszámfából is. A múlt században is télen dolgoztak legtöbbet a favágók.

9 Viszont tavasszal és nyáron gyakori a ritkítás, gyérítés. A fadöntés első napján a párban dolgozó ölfavágók felosztották egymás között a nyilasokat. A mályinkai, dédestapolcsányi, tardonai ölfavágók érkezési sorrendben, szabad választás szerint ,.fogtak maguknak nyilast." Érdemes volt korán menni, mert így olyan szakaszt választhattak, mely nem túl meredek, nem kellett szakadék fölött dolgozni, s kevesebb görbén nőtt fa kidöntése várt rájuk. (Egy-egy nyiladék (szakasz, nyilas) többnyire 20—25 méter széles.) Tardonán, Dédestapolcsányban és Mályinkán gyakran négyen dolgoztak együtt. A csoportot bandának nevezték. Két tagja fejszével és kézi nagyfűrésszel döntötte a fákat, a másik kettő gallyalt, vagyis legallyazta a kidöntött fákat, s gyakran közelítette is. (Közelítés: a kitermelt és esetleg részben feldarabolt, feldolgozott faanyag elszállítása a közeli erdei rakodóhelyig.) A bandák olyan távolságra dolgoztak egymástól, amennyire szükség volt baleset elkerülése végett. Nem akarták „egymásra dűteni a fát." Amikor (napjainkban is a kisgyőri kézisek, kézi munkaeszközzel dolgozók) megközelítik a kidöntendő fát, megnézik, „merre húz?" — azaz első látásra megállapítják, merre dőlne magától, de azt is megfigyelik: melyik irányba célszerű kidönteni. Ez utóbbi érdekében figyelembe veszik a fa görbületét, a szél irányát, a lejtő fekvését. Az emelkedő aljáról kiindulva haladnak felfelé, sorra végezve a döntést. Ügy választják ki a dőlési irányt, hogy a lezuhanó fa ne veszélyeztessen emberéletet, s ne tegyen kárt (ritkítás esetében) olyan élőfában, melyet még meghagynak. Egész szakaszok kitermelése közben már egymásra zuhanhatnak a fák.