A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 9. (Miskolc, 1971)

Varga Gyula: Az agrártörténet kutatás helyzete és néhány kérdése

újabban népszerúsödő ágazatai éppen úgy kiterjeszkedtek az agrártörténet mezejére, mint az éppen napjainkban izmosodó középkori régészet vagy a mezőgazdasági szakírók kitűnően felkészült tudós nemzedéke. (Elég, ha Ébert Ernő, Gaál László, Barbarits Lajos, Sándor Vilmos munkásságára utalunk.) A különböző rész- és segédtudományok hatása valamilyen formában kimutatható az agrártudomány mai sajátos fejlődésében. Éppen ezért nehéz feladat lenne az agrártörténetkutatás e szerteágazó problémarendszerét e rövid előadásban összefoglalni. (Nem tért ki erre Wellmann Imre sem 1967-ben írt kitűnő összefoglalójában: Az agrártörténeti kutatás helyzete és fejlődésének problémái. AtSz. IV. 1967. 564—570. 1.). Ha figyelembe vesszük, hogy e szerteágazó tudományrendszer, a kérdések különböző szempontjából való megközelítési módozataival, a kutatási területek önkényes megválasztásával mennyire elszakadhatnának egymástól, érthető az a koordináló törekvés, amellyel az ötvenes évek derekától találkozunk. Mint közismert, előbb a különböző munkaközösségek próbálták koordinálni a kutatásokat (Spira György, Székely György, Szabó István. Tálasi István. Sándor Pál, P. Zsigmond Pál, Belényesi Márta stb.) Ezt a szerepet 1959-ben nagyrészt átvette az Agrártörténeti Bizottság, majd a MTA Agrártörténeti Kutató Intézete. Azóta is jellemzője az agrártörténeti kutatásoknak, hogy egy-egy témakörhöz kisebb-nagyobb csoportokat kapcsolnak össze. Ezek közül jónéhány a nemzetközi élvonalba emelte az agrártörténetírásunkat. (Elég itt a Bibliographia Oeconomica Hungáriáé sorozatra, még inkább a Bibliographia Históriáé Herum Rusticarum Internacionális sorozatra utalnunk. De egész sor kitűnő monográfia is született ezzel a módszerrel, többek közt Székely György: Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a XIV. sz.-ban; Spira György: Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 17111790.; S. Sándor Pál: Parasztságunk a Habsburg önkényuralom korszakában; Szabó István: Agrártörténeti Tanulmányok; A parasztság a kapitalizmusban stb.) A koordináció azonban nem terjedhet ki a stúdiumok minden részterületére s ebből kifolyólag a tudományágak érintkezési szférájában némi keveredés, elbizonytalankodás is megfigyelhető. Ennek oka többek között éppen az agrártörténeti stúdiumok nagy hatása; valójában arról van szó, hogy senki nem kerülheti el e stúdiumok hatását, aki valamilyen formában akár a parasztság, akár általában a termelőerők fejlődését kutatja. Magam most ahelyett, hogy e bonyolult kapcsolatok, hatások és ellenhatások felderítésére vállalkoznék, csupán a néprajz és az agrártörténet kapcsolatáról óhajtok néhány kérdést felvetni. A magyar néprajztudomány szempontjából a kérdésfelvetés nem új. Különösen tárgyi néprajzi érdeklődésünk kezdeti szakaszaiban szinte közös tőről fakadt az agrártörténettel. Nemcsak XVIII. századi forrásai azonosak, de Herman Ottó, Takács Sándor munkásságában is nehéz lenne még szétválasztani a néprajzi és történeti módszereket. De Györffy István is nagy mértékben támaszkodott levéltári forrásokra. Igaz, hogy a magyar néprajzban a levéltári forrásokat felhasználó törekvések mellett igen korán jelentkezett egy nyelvi- filológiai aspektussal alátámasztott kultúrtörténeti