A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 8. (Miskolc, 1969)

IN MEMORIAM - B. F.: Koós Imre

dott boldogulni. Két évi kínlódás után 1947-ben földjét átadta az államnak és a diósgyőri vasgyárba ment dolgozni. Egy ideig a finomhengerdében van, majd orvosi javaslatra könnyebb munkára helyezik. 1949-ben otthagyja faluját, Tapolcára költözik. 1955-ben üzemi baleset következtében keresőképtelenné válik, hosszú ideig kezelik a balassagyarmati kórházban, debreceni, pesti klinikákon. Betegtársainak unszolására sokat beszél a summáséletről, s ők veszik rá, hogy élményeit írja meg az utókor számára. Munkáját 1957-ben elküldi a Néprajzi Múzeum pályázatára, s ezzel első díjat nyert. Művét Summásélet címen 1960ban a Megyei Tanács művelődésügyi osztálya kiadja. Műve ma már egy letűnt korszak történelmi dokumntuma. O az, aki Istvánffy, Kóris Kálmán, Győrffy István, Dala József és a falukutatók írásai után belülről ábrázolja a mezőkövesdi járás nincstelen agrárproletárjainak életét. Koós Imre munkájával szép erkölcsi sikert ért el, munkája ösztönzi a szakkutatókat a téma tudományos feldolgozására. E sorok. írója az ő műve után ír a borsodi summásdalokról, de a népi társadalom kutatói is sokszor használják, idézik munkáját. Lencsés Ferenc, Sárközi Zoltán, Katona Imre, Zupkó Béla, Borsai Ilona és mások sokat használnak fel kötetéből, de kéziratban maradt munkái is értékes, alapos leírások. Könyve, amely könyvárusi forgalomba nem került, ma már ritkaságnak számít, s nehezen szerezhető meg. Míg a néprajzzal foglalkozó szakemberek és érdeklődők könyvét nagyra becsülték, szülőfalujában. Ostoroson művét vegyes érzelmekkel fogadták. Egykori cimborái, akik vele együtt élték a summássorsot, ma a jobb körülmények között élő gyermekeik, unokáik előtt restelték elesettségüket, nyomorukat és kétségbe vonták a könyv hitelességét is. Koós Imre munkája megjelenése után is, mint nyugdíjas, igen nehéz anyagi körülmények között élt, s minden vágya az volt, hogy a népéletben szerzett gazdag tapasztalatait a múzeumban gyümölcsöztethesse. Nem akart hivatásos kutató lenni, hiszen tisztába volt hiányos iskolázottságával, de mint teremőr, vagy kisegítő-munkaerő képességeit jól hasznosíthatta volna. A múzeumügy lelkes barátja, vérbeli néprajzi gyűjtő lesz. Ostorosi lakodalmi népszokások címen saját fiatalságának szerelmi életét írta meg 1958-ban, 1959-ben pedig Summásmesék címen írja le a sokszor hallott és elmondott népmeséket. Azóta életrajzán és a jeles napok népszokásain dolgozott. Rendszeresen bejárt a múzeumba, tanácsaival, néprajzi tárgyismeretével segítette a szakemberek gyűjtőmunkáját is. 1964 telén Tibolddarócon a summásélet tárgyi emlékeit gyűjtötte össze. (Ezek a tárgyak a múzeum állandó kiállításán láthatók, amelynek rendezésében is részt vett.) Ott volt a néprajzi megmozdulásokon, a nyíregyházi, tatabányai, tüskevári, pesti, szegedi találkozókon, a múzeum előadásain. Sokat fáradozott a néphagyományok mai életünkbe való átültetésén is. 1963-ban addigi munkája elismeréséért a szocialista kultúráért kitüntetésben részesült. Bár szörnyű betegsége egyre jobban rongálta szervezetét, munka nélkül nem tudott meglenni, s az utolsó percig dolgozott. Halála előtt fejezte be önéletrajzának utolsó részét és a Hagyományos paraszti gazdálkodás ismeretanyaga és szókincse Ostoroson című pályamunkáját. Koós Imre 1957-ben, 1959ben, 1960-ban, 1963-ban, 1964-ben és 1965-ben díjat nyert műveivel az országos néprajzi gyűjtőpályázatokon. A miskolci Herman Ottó Múzeum és a Néprajzi Múzeum Etimológiai Adattára többezer lapnyi kéziratát őrzi. Koós Imre 1965. május 29-én hunyt el, s benne legértékesebb néprajzi gyűjtőink egyikét veszítettük el.