A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 5. (Miskolc, 1963)

Tudományos ülésszak - Mádai Gyula: A miskolci Földes Ferenc Gimnázium szakkörének munkája a néprajzi és helytörténeti kutatásban

latlan. Azon fáradoznak, hogy minél több kézirat, magnószalag, filmtekercs őrizze meg nemzeti értékeinket. Anakronizmusnak tartják a néhol még látható búboskemencét, faragott lócát. Ezeknek múzeumokban a helyük, azért dolgoznak. Az 1960-ban alakult szakkör széleskörű tevékenységet fejt ki. A fiúk, lányok érdeklődési körüknek megfelelő témán dolgoznak. Gyűjtőmunkájukról a szakköri foglalkozásokon számolnak be. Itt ismerkednek a néprajz területeivel, a magyarság etnikai csoportjaival, a modern kutatási módszerekkel. Foglalkozásainkat évi terv alapján tartjuk. Ezeket az ifjúsági titkár vezeti. Egy-egy előadást, melyet rendszerint a tagok tartanak, vita követ. Ebben a felkért hozzászólókon kívül mások is részt vesznek. A KISZ-szakkörként alakult társulás lényegében ma is az. Eddigi gyűjtő-munkánk első fontosabb állomása Tiszalúc. Itt közös kirándulással kezdtük meg a munkát. Előzetes terv szerint több brigádot alakítottunk, ezek más- és más feladatot kaptak. így az egyik csoport az építkezést, a másik a gazdálkodást figyelte, volt olyan csoport, amelyik meséket, dalokat gyűjtött stb. Ezen a kiránduláson mintegy 100 tárgyat gyűjtöttünk a Herman Ottó Múzeumnak. Kováts Tibor, 1963-ban érettségizett volt diákunk, a szakkör Cotobrigádjának a vezetőjeként kisfilmet készített az ,,expedició"-ról. Többen foglalkoznak a népi gazdálkodás kutatásával. Bereczky Sándor a magyarság egyik ősfoglalkozását, a halászatot vizsgálja Tiszalúcon. Erről készült munkájában írja: „Az ifjú halász horoggal kezdte. Majd áttért az emelőhálóra, miután jelentkezett a bérlőnél. Akkoriban még nem használtak a káváknak a rúdhoz való rögzítéséhez olyan fémcsöveket, mint ma, hanem két darabból állt a mai négy káva. (50—60 évvel ezelőtt). A fiatal és öreg halászok alkalomadtán közös halászatot is rendeztek. Gyakran használt eszköz a „Boné". Ezzel három személy dolgozott. Kettő odatartotta a bokorhoz, egy pedig megütötte a bokrot. A kitörő hal legtöbbször zsákmányul esett. A „Boné" keretre szerelt öblös háló volt. Érdeklődtem olyan emberektől is, akik csak néha fognak halat egyéni módszerükkel. Egyik mód a szigonyozás. Vasvillának a két szélső ágát levágják, a másik kettőt szakállal látják el. A víz felszínéhez közel úszó halat megszigonyózzák, csónakba-rántják. Ha elmenekül a hal, legtöbbször belepusztul a kapott sebbe. Fognak úgy is halat, hogy a vízbe bódító anyagokat (karbid, beléndek) szórnak, és a felbukkant halakat könnyen kiemelik. Ezek nagyon káros fogási módok." Többen írtak néhány környékbeli község földműveléséről, az erdőgazdálkodásról, szőlőművelésről. A termés betakarítását rendszerint megünnepli a falu. Ilyen ünnep a szőlőtermelőknél a szüret és a szüreti mulatság. Hallgassunk meg ízelítőül néhány mondatot Takács György mezőcsáti szüreti leírásából: „A szőlők be vannak itt kerítve: A Vén-, a Kardos-, és a Musi-dülő. Minden dűlőnek van egy kapuja. A régi szüretkor a bejárati kapunál gyülekeztek a szomszéd községekből jött szüretelők. Azok a gazdák, akiknek szükségük volt szedőre, hívtak közülük. A kapu belső oldalán állt a sátor, ahol a szőlőbíró, kerülő, és mások várták a gazdákat. A szüret reggelén megindultak az emberek a szőlőbe, ki szekerén, ki gyalog, úgy festett az egész, mint egy országos vásár. A szedők, amint kiértek a szőlőbe, reggeli után dolgozni kezdtek. Énekeltek, tikkangattak, nagy lárma volt a hegyen. 9 óra felé megindult a zenekaraván, volt úgy is, hogy 15 cigánybanda járta a hegyet. A szedők kicsit táncoltak, majd mentek vissza dolgozni. A jókedvű gazda megforgatva feleségét, így szólt a cigánynak: „Húzd rá cigány, feleségem forgatom, három éve nem volt ilyen víg napom!" Este, a szedés után az ifjúság táncolt, hajnalig mulatott a borház előtt égő tűz fényében. Néhányan nyársat szúrtak krumpliba, feldobták a levegőbe, versenyeztek, kié repül magasabbra." Országszerte folyik a helynévanyag gyűjtése. Van már olyan dunántúli me-