A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 5. (Miskolc, 1963)
Tudományos ülésszak - Deák Gábor: Hozzászólás
lomnak jelentette ki. Szerinte ez a módszer egyesít mindent a történettudományban: szellemit és anyagit, kulturálist és politikait, gazdaságit és társadalmit, szingulárist és tipikust, egyénit és kollektívet, tárgyi tekintetben pedig az analitikus forráselemzést kiegészítő, objektív, a részletigazságok összefüggésében hézagokat betöltő stb. Azt mondja a továbbiakban, hogy „A történeti igazságok egy részének hipotetikus értéke, más részről a történetírásban érvényesülő szubjektív elemek időnként szükségszerűen vezetnek a jelenségek új értékelésére, ami azonos az alkotó történettudományi munkával". — Azt hiszem joggal tehetjük fel a kérdést, megfelelő objektív gazdasági és társadalmi törvényszerűségek felismerése nélkül, hogyan vállalhatta a történész az általa, mint szubjektum által alkotott történelem hitelességét? Mi, a II. világháború után végbement társadalmi forradalom szemtanúi a marxizmus—leninizmus történetszemléletének alkalmazásával sokkal inkább vallhatjuk történettudományunkat ,,objektív"-nek, s amikor akárcsak a helyi jellegű forráskutatásokra is gondolunk, látnunk kell a „minőségi" változást a történettudomány terén gazdasági és társadalmi mozgás törvényeinek felismerésében. A Magyar Történelmi Társulat vidéki csoportjainak — úgy gondolom — elsőrendű feladata, hogy őrködjön a kutatás tudományos módszerei felett, a publikációk színvonalán, s igyekezzék helyére tenni a kezdő, vagy a pozitivizmusnál megrekedt szemléletű kutatók munkásságának eredményeit. Ebben a munkánkban a társulat folyóirata elvi cikkeivel, a társulat kebelében, de sokszor országos szinten folyó vitákkal, egy-egy sokrétű és bonyolult kérdés helyes értékelésével jön segítségünkre, de más módszerekkel is irányítja történelmi érdeklődésünk és értékelésünk menetét. Ha összevetjük a mai történelmi kutatás helyi megnyilatkozásait BorsodAbaúj-Zemplén megyében, lemérjük a legutóbb eltelt 18 év történelmi forráspublikációit, folyóiratanyagát az előző időszak hasonló terjedelmű idejével — nem akarom mondani, hogy a Horthy-korszak 25 évének hasonló termékeivel —, láthatjuk, hogy mind a kutatók számában, mind a publikációs lehetőségekben, mind a publikált anyag témájában és terjedelmében sokkal több áll rendelkezésünkre. S ha meg is született 1929-ben a Halmay —Leszih monográfia, az adatközléseken kívül aligha találunk összefüggő tanulmányokat oly számban, mint a felszabadulás óta eltelt időszakban. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy elégedettek lehetünk a publikációs lehetőségekkel és a kiadványok hivatalos támogatásával. De hiszen nem is érdemli meg minden munka egyformán a kiadást. Talán a megválogatásban kellene körültekintőbbnek lenni, s segítségül hívni a Történelmi Társulatot, minthogy ez is feladatkörébe tartozik, s ideológiai és szakmai felkészültségével el is tudja végezni a szelektálást, mind az ország határain belül, mind nemzetközi szinten, ahol egyúttal a magyar történettudomány hivatalos képviselője is. Nem tagadhatom el azt a meggyőződésemet sem, amelyik nem egészen ad igazat a Sárospatakon elhangzottaknak, amikor is merev határvonalat húztak a hivatásos történész-tudós gárda és a „másod-harmadrendű" történelemtanár. TIT-előadó stb. között. Természetesen egyénenként széles skálája van a történeti kutatómunkának, az adatgyűjtéstől a feldolgozásig, de még ma sincs kizárva a lehetősége annak, hogy egy-egy vidéki iskola tudós tanára, vagy muzeológus — ahogy az régen igen gyakran előfordult csak városunkban is — felküzdje magát a történettudósok élvonalába. — Ebben a vonatkozásban társulatunk feladata ugyancsak az is, hogy felismerje az értékeket, segítse országosan is megismertetni munkájukat, s szerény eszközeivel, de erkölcsi súlyával segítsen kiemelni őket az ismeretlenségből.