A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 4. (Miskolc, 1956)

TANULMÁNYOK - Lajos Árpád: Szénégetés a Bükkben

(feleség sírja) nem a jobb, hanem a (baloldalára kerülnek a férfi (férj) síroknak. (L: László Gyula, A Honfoglaló Magyar Nép Elete, 162. 1. b) pontja.) Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a bánya azon része, ahol az V. számú szablyás férfi sír feküdt, illetve attól délkeletre eső terület már igen régen, évtizedekkel ezelőtt termeütetett ki más tulajdonosok által, s így nem lehetetlen az, hogy ött is voltak sírok. Ha ez valóban így lehetett, akkor esetleg a temető jobbszárnyát képezhették volna azok a sírok. (L: László Gyula, i. m. 162. 1. első bek.) Ebben az esetben az V. sz. sír lehetett volna a temető tengelyének középső sírja. Sajnos, ha ott lettek volna is sírok, azokat évtizedekkel ezelőtt a homokkal együtt kitermelhették, s így azok megfigyelése, biztosítása a tudomány számára elvesztek. A kitermeléssel az összes megfigyelési lehetőségek eltűntek, A temető egyes sírjainak, magának a temetőnek jellege, a leletanyag egyes darabjai formában, díszítésben és technikában, az egyes* sírok leleteinek öszszessége, azoknak elhelyezése kétségtelenül bizonyítják, hogy a Miskolcrepülőtéri honfoglaláskori magyar temető a X. századból (esetleg a X. szd. második feléből) származik. Tekintettel arra, hogy a honfoglaló magyarságinál forgalomban lévő arab ezüstpénzek (dirrhemék) és a honfoglaláskori sírjainkban talált nyugati pénzek (pl. Berengar, Loithár, Provencei Hugó stb.) mind a X. századból, sőt annak inkáíbb elejéről valók. — a következőket állapíthatjuk meg: 1, A temető kétségtelenül a honfoglaló magyarságé. 2. A sírok mellékletei között néhány későinek sejthető forma és a korai pénzek hiánya azt sejteti, hogy talán a honfoglalók későbbi nemzedékének egyik temetőjét találtuk meg. SZÉNÉGETÉS A BÜKKBEN LAJOS ÁRPÁD A Sajótól délre húzódó Bükkségben még a harmincas években, sőt a negyvenes évek derekán is, az erdő jellegzetességeihez tartozott a szénégetés. Épülő, vagy összerakott, begyújtott, füstölgő, kúpalakú máglyák (,.boksák" vagy .,milék") vonták magukra az erdő vándorainak figyellmét s messze terjesztették a füst fanyar szagát, mely finoman belevegyült a vadon balzsamos illatába. Kormos arcú alakok szorgalmatoskodtak a boksák körül, kezükben különös alakú szénégető eszközökkel, mint sötét erdei manók, dolgos, szívós, csöndes erdei emberek. Munkahelyük közelében hevenyészve rakták össze apró kunyhójukat, a „kulibát", ahová éjtszakára szoktak 'behúzódni. A Szimva—Garadnavölgy és a Sajó között két község égette szorgalmasan a szenet: Ómassa és Mályinka, de Ömassa a század elején felhagyott ezzel a munkával. A Mályinka közeli szomszédságában megbúvó Tardona népe nem lelkesedett érte különösebben. Évről-évre egy, esetleg két család szeneit. Általában piszkos, kellemetlen munkának tartották és tartják, bár ma is elismerik, hogy a szénégetés „mocskos, de zsíros". Vagyis: jól jövedelmez. Mályinkán cma csak egy család két férfitagja folytatja ezt a háziipart, a 62 éves Mihály Lajos és 30 éves fia, Ernő. A tardonalak a mályinkaiakat sokáig szenes népségnek gúnyolták. Még templomuk harangjára is azt mondták, hogy egyebet se kong. csak mindig ezt: ..Szénnel ment. szénnel ment!" Viszont Mályinka öntudatosan bírálja a tardonait. „Igaz, hogy a szenelés fekete munka, csak a fogunk fehérlik, vagy a szemünk fehérje, de a tardonaiiak csak ölfát vágnak, ahho pedig mindenki ért. Az égő szénre minden két órában ügyelni kell. de a tardonainak ez büdös. A tardonai este lefekszik a kunyhóba és csak reggel kél fel,"