A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 3. (Miskolc, 1956)

Leszih Andor: Móricz Zsigmond és a miskolci múzeum

ban« — bizonykodott. Másnap, mikor újra bejött, már ő magyarázta valakinek: »Fiatal legény volt, szíven szúrták a csataban.-« Múzeumi bizottságunk elnöke erdélyi ember lévén, Erdély került szóba, a »Tünderkert Magyarországon^ és Báthory Gábornak minden aljassága, meg a régi Erdély sok szép históriája. Mikor erről kezdett beszélni, éreztük az ő magyar lelkének friss üdeséget és zamatosságát, ami őt annyira jellemezte s ami egészen sajátos egyéniségű íróvá avatta. Ekkor láttuk igazán, hogy Móricz Zsigmond a múlt alakjaiban is azt a magyar lelket és minden sajátosságát látta meg, mint jelenkori regényeiben. A barlangok ősembere, a szívenszúrt avar legény, öreganyáink muzsikája: mind egyek azok: a Móricz Zsigmond magyarjai. Magyar életet adott a múltnak. Másnap ki is ment a Szeletába. Akkor írta az »ötvenezer éves ember« című cikkét is. Ebben írja múzeumi benyomásairól az akkori jelen sivárságát megérző és fájlaló magyar szívvel, a múlt értékeit annál inkább megbecsülő s a két szélsőséget jól meglátó író kifinomult érzékével a következőket: »Miskolc karaktertelen kis nagyváros. Utcái régiek, görbék, az óvárosok nemes patinája nélkül, élete mozgalmas, hemzsegő a világvárosok nagy aránya nélkül. Olyan olcsón feldagadt embersokadalom, bele van kavarva sok jó és rossz és különösen sok olcsóakarás. De van egy pontja, ahol áhítat lakik: a múzeuma. Sok vidéki múzeumocskát láttám, mindig félve néztem őket, mint Múzeum imitációkat, ez az első vidéki életkamara, mely teljes őszinteséggel hatott rám.« »Miskolc utcáin szénásszekér megy az Abbázia-kávéház tükrös, egészen modern frontja előtt, a falu a várossal házasságban él. Múzeumában egy biedermayer zenélőóra pengett éppen egy népvándorláskori legény asztalra rakott csontjai felett, az ezerévek egészen furcsán tanyáznak egymás mellett. Valami él ebben a múzeumban, a múlt él. Tanárok jönnek be, szikár, szemüveges emberek, nyolcadik, tizedik fizetési osztályban s a szájukon nincsen hossz és bessz és nincsen panasz és drágaság. Egyikük jön Mezőnyékről, bol ezer (?) sírt talált a népvándorlás korából, a másik jön a Hármaskúti barlangból, ahol az ötvenezeréves ember nyomait ássa, a harmadik boldogan jön a Városházáról, ahol méltányolják az ötvenezer éveket és kocsit engedélyeztek a Szeleta-barlanghoz. Ebben a múzeumban pezseg valami, ami az egész magyar közéletből hiányzik ma: teljesen absztrakt emberi értékekért való lelkesedés.-* Mikor a leánya, Lili, 1934-ben itt volt a miskolci színháznál, több ízben is járt nálunk. Abban az időben az Avason szabadtéri előadásokat terveztek. A városi közgyűlés vitája során Bródy Sándor azt ajánlotta, hogy adjanak elő Buda halála helyett Miskolcra, Miskolc múltjára inkább jellemző és az idegeneket is jobban vonzó, az avasi kőkori ember életéből Móricz Zsigmond által megírandó színdarabot. Bródy Sándor jót ajánlott, mikor Móriczot ajánlotta, öt a barlanglakó ősember akkor már régen érdekelte. Járta a barlangokat, nézte a gyűjteményünket, olvasott errevonatkozó könyveket, többször megtörtént vele, hogy ha bejött a múzeumba, leült az avasi őskori kovakőbánya egyik szerszámkészítő műhelyét bemutató kis emelvény szélére s kézbe véve egy kovadarabot, az ütőkővel próbálgatta, hogy milyen lehetett a kova lepattintása, kiformálása szerszámformának: bőr kaparónak, késpengének. Szemmel láthatólag beleélte magát a kőkori életbe, valószínűleg megszínesedett előtte már ez a kor s a regény, vagy színdarab készen élt benne. Egyszer, mikor itt volt a múzeumban, éppen egy nagyobb éremleletet hoztak be vidékről s az asztalra téve, osztályoztam a XVI—XVII. századbeli pénzeket, melyek jó korhatározó adatok voltak a pénzeket tartalmazó edény meghatározása szempontjából és arra is, hogy a Magyarország területén ez időkben forgalomban volt lengyel, osztrák, neme* stb. pénzek elterjedésének itt, a megyénkben milyen volt a nagysága. Kérdezte tőlem, mit csinálok? Mutogattam neki a pénzeket: ez tallér, ez garas, ezek meg dénárok, milyen volt a felirat, címer, éremkóp, hol fordultak elő még ilyenek, pénztörténeti szempontból mi az érdekessége s a legutolsó évszám szerint körülbelül mikor, milyen közelgő háborús veszély elől rejthette el a földbe a tulajdonosuk. Azt mondta erre: Ne erről beszélj, hanem azt mondd meg: hány tehenet, vagy lovat lehetett ezen a pénzen venni? Hát igaza volt, meglátta a legfontosabb lényeget: akkor mit ért ez a pénz, csakhogy — magyarázom ne-