A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 3. (Miskolc, 1956)

Leszih Andor: Móricz Zsigmond és a miskolci múzeum

MÓRICZ ZSIGMOND ÉS A MISKOLCI MÜZEUM LESZIH ANDOR Harminchárom évvel ezelőtt, 1923 július 12-én volt először a miskolci múzeumban Móricz Zsigmond. Damó Oszkárral, az ismert nevű íróval, — aki akkor itt volt újságíró, — jött be hozzánk. Itt jártában egyik regényéhez keresett adatokat, hangulatot. Abban a hónapban ásatott Hillebrand Jenő Nemzeti Múzeum-i igazgató a miskolci múzeum számára a Szeleta-barlangban. — Móricz, kit kedves rokoni szálaik is fűztek a városhoz, elhatározta, hogy megnézi a híres barlangot. A kirándulási tervet megbeszéltük, az előzetes felvilágosítással elláttuk s megnézte a gyűjteményeinket is. Valahogy megtetszett neki a múzeumi épület többszázados ódonsága, a régi református iskola, — mert a múzeumi épület négyszáz éven át az volt, — bolthajtásos, puritán egyszerűségében is szép helyiségei, 'hangulatot keltő folyosói, meg a sok mindenféle régi emlék: egy gyorsan fejlődött vidéki magyar városnak összesummázott kultúrihistóriája, a szorult raktárszerűségben egymást kergető képek, a meszszeföldön híres őskor, a történelmi idők kezdetén itt, a Bükkben feltűnt vasmüves kelta népség, a síkot járó népvándorláskori népek, Bors vezér ősi vitézei, a Muhi gyászos csata, a diósgyőri királyi várkastély, mellette a sok robot és teher mellett is fejlődő kis Miskolc, a töröktől riasztgatott város, aztán Ónod, hol a Habsburgokat detronizáló határozat robbant ki a keserű magyar lelkekből és így tovább, sok gyászon, kevés örömön át, a sok természeti szépség és kincs mellett a sok árvíz, tűzvész, dögvésztől a mai Miskolcig. Száz képet kapott itt a múltból. Móricz Zsigmondnak valahogy megtetszett ez a hangulat, itt felejtette magát egész délelőtt és másnap is bejött. Nagy munkában voltunk akkor. A múzeumnak egy lelkes jóbarátja, Óváry Imre tanár, ezermester is lévén, egy régi zenélőórás képet javított, egészen elmerülve a régi muzsika finom szerkezetébe. A zenélőóra egymásután játszotta le a múltból ittmaradt régi melódiákat s itt a boltívek alatt csakugyan hangulatkeltő volt az öreg instrumentum játéka. Móricz Zsigmond ennek hatása alatt írta a múzeumi látogatók emlékkönyvébe ezt a versét: A miskolci múzeumban Kegyes kezek ajándéka a régi óra. Tudós, sovány múzeumszentek kipróbálják a boltívek alatt s az óra pengve zengi a régi öröm muzsikáját, s lélek varázsa jön a Múltból. Ki adja majd be múzeumiba a szívemet, hogy messze időkig zengje, zengje a fájdalom kínos gyötrő dalát, a tudomány kulcsárjai, a Pénz árvái örömére. Mert az élet kövérjei habzsolják a közrablás pezsgő börze borát s az Avasra járnak mulatni tündér éjeken, s nem aggódnak régi órák és régi szívek bús zenéjeért. A versnek az az előzménye, hogy mikor Damóval jöttek a múzeumba, szóba került a szomorú helyzet: kultúrára, tudományra nincsen pénz, akkor, mikor éppen virágzó kora volt a gyors meggazdagodásnak. Ez a két nagy szélsőség belemarkolt a Móricz szívébe, amihez aztán jött a múzeumi hangulat. A másik szobában akkor állítottuk össze egy népvándorláskori vitéz csontvázát, A középkori históriában annyira jártas Marjalaki Kiss Lajos ásatta ki Mezőnyéken egy avarkori temetőben. Gazdag vitéz lehetett, bőven volt mellette lelet, két agyagedényben étel bizonyítékai: csontok — a másvilági életre szánva; — szép övnek a pitykéi, csatjai, szíjjvégei, csüngős díszei, vaskés maradványai s a csontváz mellett a vele együtt eltemetett ló csontváza is, zabolával, kengyellel. Hát bizony, régen nem sajnálták a halottaktól a földi élet értékeit. Ami az övé volt, maradjon a síron túl is az övé, — meg jusson valami a szegény vidéki múzeumoknak is. Móricz Zsigmond képzelete ebben is életet látott. »Sziven szúrták a csata-