A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 3. (Miskolc, 1956)

TANULMÁNYOK - Patay Pál: A Szerencs-hajdúréti rézkori temető

állatfejalakú kiképzése (17. kép), ami azonban legtöbbször bizonyos edénytípushoz, <a csonkakúpos nyakú, gömbhasú edényhez (nem egyszer 4 lábon áll) csatlakozik, mikép Szerencsen a 6. sírban talált edény esetében is (6. kép 2). Természetesen vannak a kultúra leletanyagán belül ritkábban előforduló, de attól lényegében el nem térő alakok is. így ritkább típust képvisel az 1. sír két díszített kis csészéje (2. kép 1—2), unikumot pedig a 8. sír kettőshasú edénye (7. kép 1). Érdekes jelenség a szerencsi temető kerámiájában a meandrikus,pontsoros díszítés gyakori előfordulása (19—23. kép). Ez a díszítési mód jellemző ugyan a bodrogkereszt úri kultúrára, több más lelőhelyen is előfordul (Kúnszentmárton— Pusztaistvánháza,

7 Kürtös,

8 Bag, Szécsény), de nem nevezhető az uralkodó mintának. Ezzel szemben Szerencsre éppen ez a jellemző, szinte egyedül ez található fel. Ha a pontsoros mintázat alapelemeit vizsgáljuk, azt kell tapasztalnunk, hogy azok nem tüntetnek fel nagy változatosságot. Tulajdonképpen a mintákban csak Z, L, valamint lépcsőszerűen megtört vonal-alakok fordulnak elő, néha kombinálva, amelyek legtöbbször ferdén futó párhuzamosak közé rendezettek. Ezt a mintázatot látjuk az edényfedő egyik mezejében is (22. kép 1), de itt a lépcsőszerűen megtört pontsorok már egyszerű vonalakká degenerálódtak. A négylábú tálacskán (6. sír) a Z alakú minták nincsenek sorok közé helyezve (21. kép). Messze vezetne, ha e helyen ezeknek a mintáknak az eredetével részletesen foglalkoznék. Az ilyen irányiban végzett vizsgálatokból azonban megállapítható, ami egyébként az itt bemutatott ábrákból is kitűnik, hogy azok végtelen minták kiragadott részletei. Lényegük alapjában véve ellenkezik a kerámián alkalmazható díszítésekkel, ugyanis ezek a minták csak síkon rajzolhatok jól ki, az edények gömbölyű felületén csak torzultan, mint ahogy az erősebben görbülő felületű edényeken torzult alakban is jelennek meg. E minták eredetileg textiliákon születtek meg — a beosztásuk is a textília négyzetes szerkezetének megfelelő — és később arról lemásolva alkalmazták azokat a kerámián. A 6. sír csészéjének díszítése a többitől kissé eltérő: az egész edényfelületre kiterjed, azonkívül körben önmagába visszatérő. Ugyanakkor csak az edényperem felőli oldalon folytatható a végtelenségig, az edény alján véges. E minta tehát úgy hat, mintha egy, a szélén díszítetlen sávval ellátott textiliáról másolták volna le. A technikai kivitelezésben is tapasztalható némi eltérés, az egyes pontok kissé kisebbek és egymástól távolabb vannak. Az edényfedő második mezejének mintázata is alapjában véve textilmintára vezethető vissza (22. kép 2). Mindez arra vall, hogy a bodrogkeresztúri kultúra embere a fonás és szövés terén igen fejlett ismeretékkel rendelkezett. A fonást szolgálta egyébként — amenynyiben tényleg az 1. sír melléklete volt — az agyagból égetett orsó is. Igen jelentős a 9. sírban lelt aranyékszer (8. kép). Nem az anyagánál fogva, hiszen a bodrogkeresztúri kultúrának már legalább 13 aranyleletet szolgáltató sírját ismerjük ezen kívül,

9 hanem azért, mert pontos megfigyelés alapján megállapítható volt, hogy az a fejet ékesítette. Ugyanaz volt egyébként megfigyelhető egy Fényeslitkén feltárt sírban is. Mindkét esetben szilárdabb alapra, a tölcséralakú lemez aljának visszatűrésével felillesztve, valamilyen főkötő, vagy fejdísz részeként a halánték tájékon viselhették. A bodrogkeresztúri kultúra tartama a rézkor idejére, annak második felére (i. e. 2000—1800) esik. Kialakulása helyben történt, az újabb kőkori gyökerekre visszanyúló, korai rézkori u. n. tiszapolgári kultúrából. E két név alatt tulajdonképpen egy és ugyanazon népesség kultúrájának két szakaszát különböztetjük meg, amelyek közötti különbségek legnagyobbrészt az idők folyamán bekövetkezett belső fejlődés révén álltak elő. Hogy ez mennyire így van, az abból is nyilvánvaló, hogy a legtöbb lelőhelyen nem tudjuk a két kultúrát egymástól élesen elválasztani. Szerencsen épp úgy, mint más lelőhelyeken (Bodrogkeresztúr,

10 Tiszadob— Borzi'ktanya,

11 Tiszadob—Urkomdűlő,

12 Polgár—Basatanya,

13 Tiszakeszi, stb.) a temető használata még a rézkor első felében, vagy a közepetáján kezdődött, de a legtöbb sír már a késő rézkori bodrogkeresztúri kultúra virágzásáról tanúskodik. A Szerencs—hajdúréti te-