A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 2. (Miskolc, 1955)

TANULMÁNYOK - Leszih Andor: Móra Ferenc és Miskolc

fnagarubrikázta papirosokon ötven filléres tintásüvegek számadója. Köszönőleveleket kap külföldi akadémiáktól és meghiányolásokat a városi számvevőségtől. Az argentínai kormány indián nyílhegyeket cserél halbicskákért és egy hétig jár a nyakára Lúdlábú Pap Illésnek, aki noha doctor utriusqe juris, — hogy nem baj, ha bolondnak nézi is, de azért adja neki azt a bronz karikát, amit az eke szántott ki a földjén és kihajítottak a szemétdombra Kicsit mosolyogva hallgatja mindenki, mint az „ilyennek is kell lenni' embert, ha az intézet dolgairól beszél, de mindenki elvárja tőle, hogy tudjon minden földalatti és földfeletti dolgot. A város szélén egy lakatos polgártárson erőt vesz a tudásvágy, cédulát küld a tekintetes kurtuiigazgatóságiiak, hogy tessék annak a másik oldalára felírni, hogy melyik a világon a legmélyebb víz, a legmagasabb hegy és hányszor nagyobb a hold, mint a föld? Keresztül utazik a városon egy holland miniszter, annak meg kell mutatni a kultúrpalotában a pincétől a padlásig mindent, hadd vigye el a hírünket s mire a nagy úr beírja a nevét a vendégkönyvbe, akkorára már ott istenkedik Tót Vera Ángyó az átokházi pusztáról, hogy a leiköm tekintetös úr mutassa mög neki a makkfán, mely tájon van az a Berezovka, ahol az Andris gyerek raboskodik, segítse haza a jó Úristen minél előbb. Egy belvárosi kávéházban összedisputálnak azon, hogy mióta nincs igazság a földön és a tekintetes igazgató urat, aki a szuterénban avar kengyeleket rak az aluminumfürdőbe, íelkéretik a telefonhoz, legyen szíves megmondani, de rögtön, hogy hányban halt meg Mátyás király, de már ha itt van, talán méltóztatik emlékezni arra is, mikor akasztották fel Gyömbér Pált? Fogadtunk tetszik tudni és nagyon drukkolok. Sári János bátyánk, a kiváló hentesmester és városatya, aki annyit a szemére terítette a közgyűlésen a magisztrátusnak, hogy „nem a ténykörülmények mikéntsége hiányzik belőle, hanem a zsenialitási eszmeerő" — felkattyog a kultúrpalotába, hogy mutassa meg neki az igazgató úr a „lepkény" gyűjteményt, mert meg akar győződni róla, hogy van-e itt olyan „emerikai" lepkény, akinek a szárnya nemzetiszínű. És mikor az igazgató úr mindeneket kielégített, előállnak Abderából való emberek, akik sajnálják tőle a VIII. fiz. oszt. szinekurát, mert mi egyéb dolga lehet neki a hivatalában, minthogy regényt ír vagy olvas". (Móra: Napok, holdak. 256—258 old.) Egyszer nagy gondot szerzett magának a mi múzeumunk révén is. Van itt egy rejtélyes őskori tárgy, amit mutattunk mi annakidején az égvilágon minden régésznek, senkisem tudta, mi lehetett. Három csücsökben végződő, belül üres agyagkúp. Benne fülszerű fogóval. Egyik oldala kívül sokszori égés, parázstűz nyomaival. Tűzhelynél használhatták, talán edénytartó volt. Már 1905-ben, mikor először volt itt, megakadt rajta a szeme. Azután mikor csak itt volt, mindig megnézte. Nem felejtette el, sőt odahaza is gondolhatott rá, mert újabbi találkozásunk alkalmával örömmel jelezte, hogy hol egy német, hol egy angol szakmunkában látta, hogy az afrikai népek készítenek ilyent, A következő évben, mikor belépett abba a terembe, kijelentette, hogy mégsem az ez a tárgy. Az áldott jó lélek magáravette a mi gondunkat: mi lehet ez a rejtélyes tárgy? Ha életben marad, talán meg is fejti. Ha életben marad! Hogy szórta volna még reánk meleg baráti szívvel áldott, tiszta lélekkel tudásának, szeretetének, humorának minden kincsét.