A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 2. (Miskolc, 1955)

TANULMÁNYOK - Szabó Béla: A miskolci bortermelés múltja

Korunk embere számára viszont a múlt érték és irányt szabhat a jövő fej­lődésének. A rendelkezésünkre álló do­kumentumanyag és a helyenként lát­ható gyakorlati eredmények arra ser­kentenek, hogy felvessük az újjáépítés lehetőségét, mely szinte számokban ma még ki sem fejezhető. A kipusztult szőlőterületek nagysága, ha figyelembe vesszük más adott lehe­tőségeinket is azok bővítésére, mintegy 3000 kat. hold olyan parlagterületet tárnak föl népgazdaságunk előtt, ahol a kor követelményeinek megfelelő telepí­tési módok felhasználásával olyan érté­kes szőlőterületeket lehetne elővará­zsolni pár év leforgása alatt, melyek biztosítanák Nagymiskolc régi helyét minőségi borvidékeink között és export­lehetőségeket nyitnának meg városunk előtt. Már Bél Mátyás is felfigyelt a környező dombok rendkívül kedvező fekvésére, a szőlőművelés szempontjából előnyös talajösszetételre, amelyeken az ő korában legjobb szőlőfajtáink díszlet­tek, elsősorban a furmint, bátai (sár­fehér), dömjén, polyhos, fehér-kadarka, sombajor, fekete poshadt eigányszőlő, piros bakator, erdei bakator és rózsa­szőlő (beregi rózsás). Első magyar nyel­vű, rendszeres mezőgazdasági szak­írónk, Nagyváthy János, ki Mis­kolc fia volt, azt írja egyik mun­kájában, hogy a Tsermőke dűlőben termett borokat még a tengeren túlra is el lehet szállítani, oly kiváló minősé­gűek. Ekkor Miskolc még 4—5000 akó aszúbort termelt évenként, ami arányba állítva teljes Zemplén vármegye aszú­bor termelésével, a 12 711 akóval szem­ben is hatalmas eredmény. 1873-ban az itt termelt minőségi bor mennyisége írod Boross Károly: Magyarország szőlőtermelésének múltja és jelene. 1896. Bél Mátyás: Munkái. 1723—1742. Magyarország szőlészeti statisztikája. Keleti Károly szenk. 1876. Matolay János: Munkái. 1723—1744. Miskolc város jegyzőkönyvei. még 51 384 akó volt. Ez országos vi­szonylatban is jelentős. Ekkor azonban még más volt a szőlők művelési módja, a rendszeres talajművelés meghaladta a minimális négyszeri kapálást és a talaj­erő visszapótlásra, tárgyázásra nagy gondot fordítottak. De védték a bor mi­nőségét is azáltal, hogy a városi tanács határozata szerint Lukács-nan előtt ti­los volt szüretelni és a határozat alól nem volt kivétel még a város főbírája számára sem. Ez eredményezte azt, hogy a vásárlási célból seregestől ide­gyűlt kereskedők szinte dűlőnként is­merték a város borainak minőségét és a Darvas, Pápatető, Istenhegyi és Szent­gyorgyhegyi borok híre bejárta Len­gyelország messzi vidékeit. Urnánkint 30 és még több Ft-ot is fizetnek a mis­kolciaknak, írja Bél Mátyás, de néha még 40 Ft-ra is felmegy az ára. . A történelmi hegyaljai borvidék fel­újítását napjainkban külön e célra ren­delt kormánybiztosság irányítja és az ottani tapasztalatok alapján nagymis­kolci viszonylatban is ez lehetne a kö­vetendő út. A rendelkezésre álló doku­mentumanyag alapján és a helyszíni gyakorlati példák figyelembevételével ez megvalósítható a társadalmi erők, a dolgozó parasztok, a városi tanács ve­zetőinek összefogó, céltudatos munkájá­val. Nemcsak a dolgozók jólétének eme­lését szolgálná, hanem a nagyobb mér­vű gyümölcsfogyasztáson keresztül né­pünk egészségét is óvná és nem utolsó sorban a magyar gyümölcs, szőlő és bor hírét az exportlehetőségeken keresztül a külföld előtt. (Töredékek „Nagy-Miskolc gyü­mölcs és szőlő monográfiája" c. készülő könyvből.) alom: Nagyváthy János: Magyar pracktikus termesztő. 1821. Rapaics Ravmund: A magyar gyümölcs. 1940. Schams Ferenc: Uingarns Weinbau in seinen ganzen Umfange, 1832—1833. Szendrei János: Miskolcz város története. II. kötet. 1904. H)

Next

/
Thumbnails
Contents