Božena Němcová miskolci levelei (1851) (Múzeumi Füzetek 15. Herman Ottó Múzeum Miskolc, 1963)

féri rendszerint nem a szobában, hanem odakint alszik. A kormos falak dísze néhány szentkép. A nyitott tűzhelyű konyha a falára aggatott agyagedényekkel mindig a szoba és a kamra között a középen van. A szobában a nagy vertfalú fehérre meszelt boglyakemence áll. amely alul széles s fölfelé egyre szűkül. Kivülről fűtik, téli időben ebben sütnek-f őznek. A kémény úgy-ahogy csak zsindelyekből összetákolva, teteje deszkákkal lefödve. Kapu és sövény kevés helyen van. Az udvaron és a kertben pedig olyan különleges rendetlenség, amilyen a magyarnak tetszhet. A háznak minden szennye vagy árokban folyik le, vagy pedig kihordják az utcára azokba a nagy pocsolyákba, amikből egy-egy utcában kettő-három is akad. Minden szemetet, sőt az elhullott állatokat is az utcára dobják ki s az embernek a főutcán sem kell megerőltetnie a szemét, hogy valahol döglött kutyát, vagy akár bárányt is láthasson. A magyar sár világhírű, de aki még nem látta, az fogalmat sem alkothat erről magának. Az utca közepén, ahol közlekednek, mintha feneketlen sártenger lenne. A benne gázoló lovaknak sokszor hasukig ér. A kitaposott járdákon pedig, a házak tövében bokán felüli. Csak itt tudja meg az ember igazán, hogy milyen nélkülözhetetlen a magasszárú csizma még a nőknek is ! Mikor azután ez a sár kiszárad, elviselhetetlen a por, a száraz sár valóságos hegyet alkot, a hatalmas kövek pedig, amiket a nagy sár idején beledobáltak, — sziklazátonyok. Ezeket a szekérrel ugyan ki kellene kerülni, de az a szokás, hogy mindenen keresztül repüljenek, s aki érzékeny az ilyesfajta utazásra, van miért emlegetnie az Űristent! Ha eltörik a kerék, nem nagy a kár, ezért talán nem is gördítik el az útból ezeket az akadályokat. Szomorú dolog, hogy nem ismerik fel, hogy ezek a pocsolyák, az utcákon mindenütt fellelhető piszok különféle betegségek okozói. Ámde ezt már annyira megszokta az itteni nép, hogy pihenés végett nem fekszik le valahol a fűre, vagy az eresz alja alá tiszta helyre, hanem az utcára, az országút mentén, ahol legnagyobb a bűz, a por és legerősebben tűz a nap. Ami még szemébe ötlik itt az idegennek, az a rengeteg gazdátlan kutya, melyekről senki sem gondoskodik. A szemétben kaparásznak, abból éldegélnek, elvisznek egyet-mást a házakból, pedig ha rajtuk ütnek, pórul járnak. Más híján pedig gyümölcs és zöldséghulladékból tengődnek. Sok itt a veszett kutya, de csoda, hogy nincs még több is. Nagy, tágas térség a „búzavásár" (így!). Itt árulják a szemesterményt, valójában csak a búzát. (Ahol meg mindenfajta szemest árulnak, az a „gabonavásár"). A város mellett van az állatpiac, ez a „baromvásár", vagy „marhavásár*'. Nyilvános parkok, vagy szórakozóhelyek sehol sincsenek. A miskolci „burgerek" legközelebbi és legkedvesebb sétája a borospincékbe vezet. Északnyugatról délnyugati irányban emelkedik a hegy félkörben mindjárt a város fölött, rajta három szinten több mint kétezer városi pince, — csupa fehér házikó sorakozik rendben, nem messze egyik a másiktól. Mindegyik szint oldala füves, fákkal beültetve. Innen ez szép látvány, ott pedig kellemes tartózkodni, mert fent tisztább és egészségesebb a levegő. Ott a leggyönyörűbb a kilátás is. Délkeletre a Hegyalját látni, amelynek legdélibb végén, közvet-