Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)

UDVARI István-TAKÁCS Péter: Adalékok a Szepes megyei manufaktúrák és az úrbéres szolgálónépek viszonyához a 18. század utolsó harmadában

sal is kereshetnének pénzt, de - vallomásuk szerint - „sót nem fuvarozunk, mert ez nagyobb kárunkra lenne, mint hasznunkra, így inkább fonallal, lennel, vászonnal... kereskedünk". A leszkovjániak nemcsak a maguk termelte és feldolgozta lenből jutnak haszonhoz, hanem „pénzkeresetre tesznek szert azáltal is, hogy a festőknek vásznat szállítanak egészen le Debrecenbe, Kecskemétre, s onnan az Alföldről ugyanazon kelmefestőknek más árut hordanak fel". A debreceni kelmefestőknek Odorin lakói is fuvaroznak vásznat. Szepesszenígyörgy (Jurske) lakói a vászonszövés mellett vászonfehérítéssel is foglalkoztak. Jarembina lakói a lenáztatóikra voltak büszkék, ahol más falvak lakossága is áztatta a lent. Kalyova lakói készítettek ugyan vásznat, „de csak keveset adtak el" belőle. Hundertmarkt úrbéresei favágással, erdőéléssel, faeszközök készítésével keresték inkább megélhetésüket, de „vászon szövésével és fehérítésével" is „pénzhez jutottak". Jakubjan szegényei „a lent és vásznat főleg eladták, amiből egyesek néhány turákot kerestek". Voltak községek, ahol többnyire csak a maguk szükségére szőtték-fonták a lent. Teplicske úrbéresei „vásznat saját szükségükre készítettek", mint ahogyan Paris-Hnilcsik lakói is azt vallották, hogy „egyesek saját szükségletükre, otthon vásznat szőnek". Csak „saját szükségletükre" szőttek-fontak lenvásznat a por ácsiak is. Szőni-fonni, vásznat fehéríteni, a készterméket piacon, vásáron, szekerező kereskedelemben eladni nagy divat volt Szepes megye lakói körében. A divatot természetesen a szükség diktálta, a megélhetés kényszere. A lenmag elvetésén, a len betakarításán, nyűvésén és áztatásán kívül majdnem minden egyéb munka az asszonyokra, lányokra hárult. A vásznat azonban nemcsak szőtték, fehérítették, gyakorta festették is. A jobbágyok vallomásaiból is kiderül, hogy egyes falvakból (Leszkovján, Odorin) Debrecenbe, Kecskemétre is levitték a „kelmét" a céhes kelmefestőkhöz. Voltak azonban szövet- és vászonfestő mesterek, céhek Szepes vármegyében is. Leibicz és Podolin „városában" mütakácsok tevékenykedtek, Késmárk, Poprád, Igló, Szepesszombat, Pelka kézművesei, céhesei nemcsak szövetet, vásznat is festettek. Természetesen festették a vásznat a parasztasszonyok is, de inkább önmaguk, családjuk számára, semmint eladásra. Vitathatatlan, hogy Szepes vármegye inkább gyolcsáról, lenvásznáról híresedért el a históriai idők folyamán, semmint szöveteiről. Ez nem jelenti azt, hogy szövet- és posztókészítéssel ne foglalkoztak volna. Posztóké szítok dolgoztak Leibicz, Késmárk, Igló és Szepesbéla városokban. Iglón éppen az 1770-es években alakult posztógyár (manufaktúra), ami a későbbiek során sajnálatosan megszűnt. Nem bírván a versenyt az osztrák, cseh manufaktúrák versenyével, csődbe jutott. A Szepes megyei juhtartó gazdák gyapjúját tehát - rövid intervallumtól eltekintve - a leibiczi, késmárki, iglói és szepesbélai, podolini takácsok, céhes meste-