Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)
BIRCHER Erzsébet: Vállalkozás és hatalom az alsó-magyarországi bányavárosokban
ugyanis bevett szokás volt, hogy e hivatalnokokat a városok belső tanácsának a tagjaivá is megválasztották, annál is inkább, mert nagyobb részük Ringbürger volt. A békés viszony azonban 1560-tól megszakadt: a kamarai irányítás bevezetésével - hogy megakadályozzák a kamara kijátszását - az az elv lépett életbe, hogy aki a kamarától fizetést húz, nem tölthet be tisztséget a városi testületekben. 1596-ban császári dekrétum kcdifikálta ezt az elvet. 13 A kameralisták visszavonása megosztotta a városokat: egymás mellett, pontosabban egymás ellenében egyfajta kettős hatalom kezdett kialakulni. A hét város azonban újra és újra rendezni tudta a sorait, s a Miksa-féle 14 rendtartás központosító törekvéseivel szemben még sikeresen védekezett. Keresztülvitték ugyanis az országgyűlés előtti harmadik olvasatban, hogy a bányarendtartáshoz csatoljanak egy selmeci és körmöci „felvilágosító szabályzatot", amelyben elismerik a bányászkodásra vonatkozó régi jogszokásokat, de ennek fejében kompromisszumokra is kényszerültek, mégpedig a bányászati igazgatás és jogszolgáltatás területén. A bányabíróságoknak a helyhatósági jog alól való kivétele volt az első kodifikált lépcsőfoka a városi szuverenitás csökkenésének. 15 II. Mátyás így 1617-ben már megróhatta Selmecbányát és megparancsolhatta, hogy ne avatkozzék bele a királyi kamara jogszolgáltatásába. 16 A bányabíróság ezzel elvesztette helyhatósági jellegét és a kamara speciális bíróságává vált, ahol a főkamaragróf nevezte ki a bányamestert és az ülnököket. A végső elhatárolást Mária Terézia 1747-ben kiadott rendelkezése tette meg, amellyel a királyné a bányamester kinevezését az uralkodói tetszésjognak vetette alá, s egyúttal a municipiális bíráskodás jogkörét a fenyítő ügyekre korlátozta. 17 A Miksa-féle bányajog (1573) és Mária Terézia rescriptuma között eltelt másfél évszázad volt az alsó-magyarországi magánbányászkodás utolsó, gyötrelmes időszaka. A korábban gazdag, virágzó városok a 17-18. század fordulójára tönkrementek. Ez sok - de elsősorban rajtuk kívülálló - okkal magyarázható. A folyamatos török becsapások, a szinte állandóan azon a területen állomásozó katonaság fosztogatásai és ellátásának a terhei, a végvári harcok juttatták a bányavárosokat a nyomor szintjére. A helyzetről hű képet festenek azok az 1696-ban kivetett rendkívüli adóval kapcsolatos feliratok és tiltakozások, amelyekben a pusztulás szélére juttatott városok az újabb, jogtalan adókivetés ellen tiltakoznak. 18 A városi lét már csak nyomaiban volt fellelhető: a bányavárosok inkább romba dőlt falvakhoz, mint szabadalmazott településekhez hasonlítottak. A Rákóczi-szabadságharc már csak az utolsó lökést adta meg ennek a folyamatnak. A szatmári békekötés után nem volt olyan vállalkozói réteg, amelyik a siker reményében újraindíthatta volna a bányászatot. A fő vállalkozó csaknem kizárólag a kincstár lett, amely egy utolsó, óriási összegű invesztációval még egyszer fellendítette a bányák művelését.
