Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)

SZABÓ Ferenc: Manufaktúrák egy ipari növény tájtermesztésére építve (Cirokseprő-„gyárak" a Dél-Alföldön a legújabb időkig)

apró, de jellemző szelete az utóbbi évszázad hazai agrárgazdaságának, akár a növénytermesztést, akár az ipari feldolgozást, akár a bel- és külföldi értékesítést tekintjük. A cirokseprő mind általánosabb használata egyúttal a polgári életmód mindennapos háztartási eszközei iránti tömegigényt is jelzi. A hazai síkvidéki parasztgazdaságokban szegélynövényként már a múlt század közepén termesztették a rövid (20~30 cm) ás ritka szakállú, ún. közönséges seprőcirkot, amely Indiából török és itáliai közvetítéssel juthatott el hozzánk. E cirokfajtából - a szárát a kalász levágása nélkül a seprő nyelének felhasználva - a parasztiparosok a nyírfaseprők formáját követő, egyszerű megjelenésű seprőket kötöttek a piaci kereslet szerint. A polgárosodást hordozó rétegek megerősödésével, az osztrák-német városi életformát követő lakáskultúra szerinti berendezkedéssel járt együtt, hogy az 1870-es években a háztartásokba „az idomtalan vastagnyelű, gyarló kötésű", parasztipari termékek helyett a csinosabb, széles-lapos formájú, karcsú fanyéllel készült seprőket keresték. Méghozzá olyan arányban, hogy évente mintegy félmillió forint vándorolt ki Magyarországról a hosszú szálú, nemesített olasz cirokból a déli osztrák tartományokban vagy Itáliában kötött, divatosabb takarítószerszámok rendszeres importálása fejében. A szebb seprők készítéséhez szükséges, 40-50-60 centiméteres szakállt adó, ipari nyersanyagként elfogadható olasz cirokfajták (Sorghum vulgare varietas technicum) hazai termesztésének meghonosítására az 1880-as években a keszthelyi és a debreceni gazdasági tanintézetekben és Gleviczky Sándor sárospataki birtokán történtek meg az első fontosabb, a szakmai körökkel megismertetett lépések.

2 Már ezekből kirajzolódott, hogy az olasz fajták jó minőségű talajt, a 150-160 nap körüli tenyészidőben kerek számban háromezer Celsiusfok hőösszeget kívánnak, s nem sok esőt. A sikeres kísérletek ismeretében a vállalkozó kedvű gabona- és terménykereskedők vették kézbe az olasz cirok elterjesztésének dolgát - érthetően a gabonaértékesítési válság terhét legjobban érzékelő, fő hazai búzavidéken: Békés, Csanád és Jász-Nagykun-Szolnok megyékben. A cirok iránti érdeklődés a gabonánál több hasznot ígérő ipari és kereskedelmi növények (cukorrépa, kender, len, ricinus, dohány, repce stb.) termőterületének bővítése keretében alakult ki, általában a nagy- és középbirtokosok körében, esetenként módosabb parasztgazdák körében is. A seprőcirok-vetőmagot minden esetben olasz földről (gyakran Toscanából, Páduából) szerezték be a megtermett szakáll átvételére szerződött gabonakereskedők. A tájékozott kereskedők biztos piacra számíthattak: tudták, hogy az indulóban lévő vagy tervezett seprőkötő üzemek olasz importból származó nyersanyagból kívántak dolgozni. Az Alföld legismertebb gabonavidékén Rózenberg Jakab orosházi búzakereskedő volt az első termelésszervező,

3 és vélhetőleg 1892-ben a legkorábbi orosházi kisebb „seprőgyár" megszervezője. Az olasz fajták szélesebb körben