Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)

TAKÁCS Péter-UDVARI István: Adalékok a Felső-Tisza-vidék sógazdálkodásáhoza 18. század végéről (Máramarostól Szepesig)

sóházról is tudtak a legtöbb községben, de a falvak sokasága - Dobóruszka, Iske, Nagykapos, Kiskapos, Kelecsény, Mattyuc, Vaján, Vajkoc, Jegenye, Nagyszelmenc, Kisszelmenc, Pinkóc, Palóc, Viszoka, Veskolc, Ptruxa, Palágykomoróc, Palágy, Mocsárd, Gálocs, Bajánháza, Bés - nem élt a sóhordás lehetőségével. Az említett települések lakói két-három sóházat neveznek meg, de egybehangzóan vallották: „Sóházak vannak" egy-két-három „kis mérföldre..., de onnan sót hordani nem szoktak, azért ezekből hasznuk nincs". Két Ung vármegyei sóút mégis felsejlik a paraszti vallomásokból. Az egyik a Tárkány Ungvár útvonal, melyet csak Sislóc úrbéresei említettek, mint olyan útvonalat, ahol ők sóval szekereztek volt. A másik a Bereg megyéből Ung megyébe vezető Munkács-Ungvár „sóút", melyen évenként mintegy 6 ezer bécsi mázsa sót kellett a 18. század utolsó harmadában elszekerezni. Bátfa lakóinak vallomása hozza leginkább közelünkbe ezt az utat: „Ungvárt sódepositorium vagyon - mondották -, ahova Munkácsod szokta a szegénység a sót hordani, azzal a marhás ember pénzt kereshet". Ezt az utat járták sóval rakott szekereikkel az alábbi Ung vármegyei helységek úrbéres lakói: Koncháza, Ketergény, Homok, Baranya, Bocsava, Kisrát, Sislóc. Emh'tettük volt, hogy Ung vármegye népét a tarkányi, az ungvári és a breznai sóházakból látták el sóval. A megye nagyobbik fele az ungvári sóházból kapta a sót. Tárkány távolabbi megyék sóellátó központja volt. Többek között Szabolcs megye északi térségének az egyetlen sóbeszerző helye. Szabolcs megyében nem volt sóház. Közelében azonban két sókamarai helység is „kínálta" a sót: Tárkány és Tokaj. E sóházak áruval való feltöltéséhez nem volt szükség a megye lakóinak a fuvaroskodására. Többnyire vízi úton kapta mindkettő az árut, s a szükséges szekerezést elvégezték a szomszédos vármegyék gazdái. Szabolcs megye 140-et meghaladó falvainak lakói közül kevesen rendezkedtek be a sószállításra. Inkább azért látogatták a sóházakat, hogy ott sót vásároljanak, s azt haszonnal értékesítsék az útba eső falvak lakói között, avagy az országos és hetivásárokon. Egyik ilyen gyakorta „megkeresett" sóház volt a tarkányi. Egy-két mérföldnyi távolságból keresték meg a lakosok, s hogy milyen célból, arról legtömörebben Kisvárda úrbéresei vallottak: „Ezen városhoz a tarkányi sóház két kis mérföld - mondották -, az honnét is az lakosok az említett vásárokra kereskedés végett sót szoktak hordani esztendőt által". „Nyereségre" vásárolták a sót Tárkányban az alábbi falvak lakói - miközben oda- és visszaútban is egy-két vámot fizettek -: Anarcs, Ajak, Bácsaranyos, Rétközberencs, Dombrád, Döge, Kékese, Kisvárda, Komoró, Tiszakanyár, Kopócsapáti, Fényeslitke, Nyírlövő, Lövöpetri, Mándok, Óntelek, Pap, Pátroha, Tuzsér, Szabolcsveresmart, Zsurk. A szabolcsi Mezőség és a Rétköz falvaihoz a tokaji sóház volt közel. Timár, Rakamaz és Tiszanagyfalu lakói említést is tettek erről, de mindjárt hozzá is tet-