Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)

TAKÁCS Péter-UDVARI István: Adalékok a Felső-Tisza-vidék sógazdálkodásáhoza 18. század végéről (Máramarostól Szepesig)

ADALÉKOK A FELSŐ-TISZA-VIDÉK SÓGAZDÁLKODÁSÁHOZ A 18. SZÁZAD VÉGÉRŐL (MÁRAMAROSTÓL SZEPESIG) UDVARI ISTVÁN-TAKÁCS PÉTER A magyarországi sóbányászat és sógazdálkodás történetének monografikus feldolgozása még várat magára. Arról pedig, hogy a kibányászott vagy párolt só hogyan s miként jutott el a fogyasztókhoz, alig tudunk valamit Valamivel többet foglalkozott történetírásunk a sómonopóliummal, az abszolutizmusok idején gyakran megismétlődő központi sóáremelésekkel. Mai gazdaságtörténészek figyelmét sem köti le a sóbányászat, legfeljebb a kamarai bevételeket elemzik. A hiányzó monográfiákat, részlettanulmányokat, bányatörténeti elemzéseket mi sem pótolhatjuk. Ezen adalékokat feltáró dolgozatunkban csak arra vállalkozunk, hogy a mindennapos sószükséglet nyomán kialakult sószállítási utakat és módozatokat derítsük fel. Évszázadok során ugyanis a sószállítás hagyományos tevékenységgé vált. Olyanná, amit bármikor tőkés alapra lehetett volna helyezni, s a haszonelvűség mellett néhány manufaktúra megteremtésére adhatott volna lehetőséget. Kiindulópontunk a sóbányák és a sódepositoriumok. 1772-ben - amikor a Mária Terézia-féle úrbérrendezés a vége felé közeledett - a Magyar Kamarához tartozó sóhivatalok 66 nagyobb sólerakó helyet, „sóházat" tartottak számon, s ezek közül néhánynak „filiája" is volt.

2 A 66 „sóházba" és filiáikba három bányaközpontból jutott el a só. A sóbányászat három központja közül kettő Máramaros vármegyében volt: Rónaszék és Sándorfalva. A harmadik Sáros megyében: Sóvár^ Táblázatunk számba veszi a Magyar Királyság területén lévő sóházakat, de mellőzi a „kapcsolt országok és csatolt tartományok" sóházait. Az említett 66 sóház és filiái zömmel a már megnevezett 3 sólelőhelyről kapták a sót, de az itt kibányászott és párolt só kiegészült az Erdélyből származó szállítmányokkal is. Az általunk vizsgált térkép is plasztikusan bizonyítja, hogy a 18. század utolsó harmadára „precízen megszervezett" s folyton fenntartott sóforgalmazás volt az országban. Hasonló volt ez korábban is, mert állat, ember egyaránt folyamatosan igényelte a sót, mint létfeltételt biztosító ásványt. Az eltérés csak a