Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 1. Manufaktúratörténeti Konferencia Miskolc, 1989. október 16-17. (Kiegészítő kötet. Miskolc, 1991)
A KONFERENCIA VITAANYAGÁNAK ÖSSZEFOGLALÓI - Szabó Ferenc: Textilmanufaktúrák néhány alföldi törvényhatóság reformkori dologházaiban
lag megoldható, nem is érdekes különösebben. A mi szemponturikból az amerikaiak - hogy így mondjam - vívmányainak egy másik mozzanata, ami aztán megjelenik később a magyar dologházakban is: a baltimore-i rendszernek az a vetülete, hogy érdekeltté kell tenni a rabot a munkában, valamennyit fizetni kell neki, még ha jelképesen is, avagy az ellátásán javítani kell. Szóval valamilyen módon érdekeltté kell tenni abban, hogy lelkesebben munkálkodjék. Az általánosabb kérdésekről most már a hazai megvalósítás síkjára átvíve noidanivalómat: tehát 1821-ben Aradon egy szűrposztó manufaktúrát, 1837-ben Gyulán egy zsákvászonszövő manufaktúrát, 1839-ben Jászberényben egy szűrposztókészítő manufaktúrát és 1847-ben Szegvárott egy gyékényszövéssel foglalkozó manufaktúrát szerveztek a törvényhatóságok. E manufaktúrák lényegében az 1850-es évek elejéig, némelyik csak a szabadságharcig működtek. A megszüntetésnek - csak azért, hogy ezekkel külön foglalkoznom ne kelljen - a forradalmi eseményeken és az ebből következő helyiségszükségleten túl egy elvi és törvényes oka az volt, hogy az osztrákok által bevezetett vidéki börtönrendszer nem tűrte el az ilyen raboknak a foglalkoztatását, az őrzésbiztonságot annyira előrehelyezték, ahogy mai szóval mondják, hogy nem látták kivihetőnek az ilyen vállalkozásokat, illetve nem folytatták. Jászberényben tartott legtovább. Az általánosabb kérdéseket szeretném kiragadni, melyek talán segítik a manufaktúra mint probléma egy sajátos változatának a megvilágítását. Mindenekelőtt a toké, a szükséges tőke beszerzésének a kérdését, ami a nyersanyagvásárlás stb. ügyét eleve megoldotta és bizonyos technikai fölszerelését, ami szükséges volt. Volt egy, a törvényhatóságok által a helytartótanács engedélyével fölhasználható érdemi tőkekészlet, amelyhez hosszú ideig nem nyúltak, és, ami voltaképpen kihasználatlanul feküdt. Ez pedig az ún. nemesi felkelési pénztár. A napóleoni háborúk után valójában ennek a szaporítása, gyarapítása még egy ideig folyt, sőt voltak megyék, ahol ez hosszú ideig elhúzódott. Ezt nem lehetett fölhasználni, készen kellett tartani olyan esetre, hogy ha a nemességet hadba kell hívni. Az 1830-as években világossá vált, hogy ehhez végülis hozzá lehet nyúlni. Az ismertetett négy dologház közül voltaképpen három ilyen tőkére alapozva jött létre. Elég hosszú kérvéhyezés után ez a Jászkun kerületnek sikerült a leggyorsabban, legkönnyebben, a másik két megyénél kicsit hosszabb ideig tartott. A helytartótanács hozzájárult ahhoz, hogy kölcsönt vegyen föl a vármegyaa nemesi felkelési pénztárból
