Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 1. Manufaktúratörténeti Konferencia Miskolc, 1989. október 16-17. (Kiegészítő kötet. Miskolc, 1991)

HOZZÁSZÓLÁSOK

állnak legközelebb. Mindenekelőtt további példát: kendergyárak. Azok a kendergyárak, amelyek voltaképpen előkészítő üzem címszó alatt ma is élnek, ahol gyakorlatilag minimális gépesítés van. Régebben meg szinte egyáltalán nem volt. Tehát pl. a szegedi kenderfonőgyárnak a mezőhegyesi meg máshová kihelyezett ilyen előkészítő 80-100 fős telepei már a múlt század 80-as éveitől s ma is. Vagy egy nagyon határeset, nem tudom, hogy végeredenényben hogyan ítéljem meg: Az élelmiszeriparnak a baromfiipari ágazatát, ahol teljesen kézimunka folyt hosszú ideig. Most már nem, az utóbbi évtizedekben már érdemi gépesítésre kerülhetett sor, de hosszú ideig, egészen a második világháborúig érdemi gépesítés nem volt. További példaként olyan üzemecskékre és üzemekre gondolok, nrint a kosárfonóipar. Eékésnek a példáját hozom, ahol szakképesítést adó kosárfonó iskolával együttesen az állam a nép, a parasztnép téli foglalkoztatására és szociális helyzetének javítására az 1890-es években létrehoz egy ilyen üzemet. Ott még ma is gyakorlatilag a manufakturális szervezés fut. Ugyanezt ehtoidhatnám a cirokseprű-kötő üzemekre. Vagy a gyógynövény-válogató, -földolgozó, -csomagoló üzemekre. Ezek ma is léteznek. Ezek voltaképpen kétségtelenül mezőgazdasági termelésből származó nyersanyagra épülnek. A szalmafonás, szalmakalap-készítés Hajdúnánásnak a nevezetessége volt hosszú ideig az első világháború előtt, teljesen ebben a rendszerben. Néhány példát, elszórt példát kétségkívül, arra nézve is tudunk azért hozni, főképpen a lábbeli-iparból és az első világháború előttialatti időszakból, amikor a kisiparosok önként tömörülnek egy manufaktúra szintű és szervezésű üzembe. Ennek két példáját tudnám Békés megyéből megemlíteni, az ún. gyulai "bakancsgyárat" (így nevezte a köznép) , ahol 60-80 kisiparos dolgozott üzemszerű rendszerben, de teljesen kézi munkával, ugyanúgy rrint a saját műhelyében, csak a munkamenetet bizonyos értelemben megosztották. A másik példa az első világháború előtti tótkomlósi papucsgyár, valamikor környékünk nevezetessége volt, hasonló megoldással. További példákat is bőségesen lehetne hozni. összességében úgy gondolom, megismételve a bevezető gondolatot, hogy az általános területi fejlettségnek, illetve a fejlettségnek a területi különbségei, meg az általános gazdasági háttér képlete fenntarthatta a manufaktúrákat. És nyilvánvaló helyi, de nemcsak a helyi szükséglet, mert nagyon sokszor, pl. a söprügyárák termékét a múlt század végén Bécsbe viszik, meg Svájcba adják-el a cirokseprűket, úgyhogy nem