Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Árucsere és migráció / a Tokajban 1985. október 28-29-én megrendezett tanácskozás anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 18. Miskolc, 1965)
Solymos Ede: A dunai halászok árucsereviszonyai
Szolgáltatás jellegűnek tekintjük azokat a természetbeni juttatásokat, mellyel a halász a jogtulajdonosnak tartozott Ilyen a feudalizmusban a haladó, az ajándékhal, az ebédhal, később pedig az a sokszor nagy mennyiségű és jelentős értéket képviselő halmennyiség, amit az árendás volt köteles beadni. 1772-ben pl. a kalocsai érseki uradalomnak a győri és budai halászok a 2000 ft árenda mellett „Konyhánkra tartoznak ingyen jo friss Halat administrálni Száz Id est 100. Mázsát". 1857-ben Schroder Jakab pesti halász 4000 Ft-ot fizet és évi 15 mázsa „asztali nemes friss halat, és két mázsa vizát ingyen" leszállít. 4 századokon át a vizának, toknak negyedét, ötödét is be kellett adni. Ehhez járult még az elővételi jog, mely szerint a földesúr a „megkívántató mennyiséget" előre kikötött, s a piacinál jóval alacsonyabb áron vásárolhatta meg. Az albérlő kishalásztól ugyancsak alacsony árért vette át a halat a főbérlő nagyhalász, vagy a nagy hálóval résziből halászok részét a háló tulajdonos bérlő. 5 Kereskedelmi jellegű tevékenységnek tartjuk azt, amikor a halász a piac törvényei szerint szabadon értékesítheti zsákmányát. A mai napig is gyakori a szó szerinti árucsere. Néhány liter borért, egy darab szalonnáért, kolbászért vagy főzelékféléért cserélnek egy-egy főzet halat a közeli parasztokkal, vagy a tanyát felkereső városiakkal. A zsákmány zöme még így is a piacra kerül és került. A Duna menti városok arculatához hozzátartozott a halpiac. Ez a halászoknak és a városnak egyaránt érdeke volt, de az ellentéteknek is állandó forrása. A halászok mennél jobb üzleteket akartak kötni, a magisztrátus azt akarta, hogy elegendő és olcsó hal legyen, de az egészségügyi követelményeknek is megfeleljen. Ezért beengedte volna az idegen halászokat és kereskedőket, a piac fenntartási költségeit pedig igyekezett a halászokra hárítani. Ez a viaskodás minden városban évszázadokon át váltakozó eredménnyel folyt. A halpiacon, mely a víz közelében volt, bódékban vagy sátrakban folyt az árusítás, különösen a böjti napokon. Itt jelentős szerephez jutottak a halásznék, mesternek. Míg a férfiak a halat hordták fel a bárkából az árusító kádakba, vágták a nagy harcsákat, vizákat, a kiszolgálás jórészt az asszonyok feladata volt. Herman míg egyenlőségjelet tesz a halkereskedő és a fisér közé, a „halárosnét" lovagiasan mentesíti a „Fischweib"-halaskofa elnevezés alól. „A németeknél - még irodalmunkban is— a szájasságlegdurvább fogalma a »Fischweib« . . . alakjához van kötve ... A magyar »halaskofa« sértésnek veszi az imént leírt elnevezést, - mert legtöbbje »mesterné« . . ki leginkább pénteki napon takarosan kiöltözve oda áll a kád mögé; a tisztaságra rátartós s rendes vevőkkel dicsekszik." 6 Hasonló képet fest Singhoffer Mátyás József is a mesternékről a múlt század 60-as éveinek pesti halpiaci leírásaiban. 7 A pestihez hasonló élet folyhatott - ha kicsiben is - a többi városban. A halászmesterek kor szerinti sorrendben helyezkedtek el az árusító helyeken. , A vásárlók közt a tényleges fogyasztók mellett természetesen voltak közvetítők is. Ezek közt találhatjuk meg az igazi halaskofákat. Ezek tulajdonképpen kicsiben árusítottak, sokszor szatyrokban hordták házról házra a halat - ahogy egyébként a kishalászok vagy 4. SÓLYMOS Ede-SOLYMOSNÉ GÖLDNER Márta 1978. 63., 79. 5. SÓLYMOS Ede 1955. 445-470. 6. HERMAN Ottó 1887. 540-541. 7. SMJ 1917.158-162.
