Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

a szekéren is folytatódott a dalolás. Otthon a ház körüli munkák közben is gyakran szólt az ének. Az állatok etetése, a trágyakihordás közben is jobb kedvvel végezte a legény a munkáját, ha közben dalolhatott. A téli estéken pedig a férfiak az ólban jöttek össze beszélgetni, meg dalolni. A fiatal lányok a határban különösen szőlőkötözés közben nótáztak. Csak úgy zengett ilyenkor a szőlőhegy! A tavaszi, nyáreleji munkák közül a szénagyűjtés járt még nótaszóval. A legnehezebb, de egyben legfontosabb nyári munka, az aratás is adott alkalmat a dalolásra. „Nappal csak kérésztrakás közben, még kaparáskor, brúgóláskor daloltak az aratók, - emlegette id. Horváth János. Az uraságnál sokan arattak. Este oszt' a Kerekfánál összecsoportoztak. Léhallott a szép énekszó a faluba. Mónár Károly bácsi vót mindig a vezető. Egyesek nem daloltak ilyenkor, csak csoportosan. Ha az idő úgy engedte, egész hétén kivel háltak, csak szombat este gyöttek haza. Mikor gyöttek hazafele, akkor mindig danoltak, meg a kaszát is verték össze. Olyan szépen pengett a kasza a nótához. Mi még, mint gyerekek, szaladtunk ki nézni." Horváth Déniel is beszéli, hogy őt Újlaki Kovács István tanította aratni, meg kévét kötni. „Este felé, úgy uzsonna táján, mikor az idő égy kicsit hívesebb lett, mindig azt mondta: Danikám, most mán mégverjük a kaszát! Leültünk. Mikor oszt' hozzá kezdtünk a kaszát verni, rákezdte: Ha kimegyek én a rétre kaszálni, Leülök a rend szélén kalapálni . . . Mindég olyan szépen dalolta, oszt' még is tanultam tőle." Aratás végén a búzakoszorú átadása is énekszóval történt. Az aratás befejezése nagy öröm volt a parasztembernek. Nem csoda, ha örömének dalolással adott kifejezést. Mikor végignézett — kicsit fáradtan ugyan — a földjén sorakozó búzakereszteken, akkor azt mondta: „Hál' Istennek!" Az öreg Virág bácsi mondta a fiatalabb aratóknak ilyen alkalommal: ,»Kedves öcsém, többet ér égy hál' Istennek tíz Uram Jézus segíjj-nél" (azaz aratás kezdésnél)! Voltak aztán olyan könnyebb munkaalkalmak, melyek féligmeddig szórakozás számba mentek. Ilyen volt a kukoricafosztás, meg télen a fonó. A tollfosztó nem volt Sályban szokás. Horváth Jánosné szerint: „Nálunk a nagytollat eldobták. Párnának a pehely kellett. Ezt még nem kellett fosztani. Sályban még a kacsa tolla sé kellett, csak a libáé. Legfeljebb a zsidó családokhoz jártak tollat fosztani. így a tollfosztó a sályiaknak nem adott alkalmat a dalolásra. Annál inkább adott a kukoricafosztás. Id. Horváth János így emlékezett még a múlt századvégi kukorica fosztásokra: „Kukorica fosztáskor összegyött a rokonság. Ahol jányok vótak, oda a szeretőik is elmentek. Ilyenkor oszt' sült a jó túrósbélés a végezetre. De sütöttek diós vagy szilvalekváros kőtes—kiflit is. Még gyümölccsel is kínálkoztak. Szőlővel, őszibarackkal vagy be'rcencei szilvával. Vót olyan eset, hogy mán új bor is vót kukoricafosztáskor. Ilyenkor aztán sokat daloltak a fiatalok, még sokat mókáztak. Ha üszköt találtak, akkor a lábukkal rugdosták maguk felé, hogy más észre né vegye, felvették, oszt' a jányoknak bajuszt festettek vele. Ha még piros kukoricát talált valaki, azt mondta: Mán mehetek aludni, mert piros kukoricát találtam. Fonták ilyenkor a nagy koszorókat kukoricából, mert a vetőmagot koszoróba fonva tették el. 60-80 sőt 100 cső kukoricát is belefontak égy koszoróba. A koszorókat aztán a jányoknak kellett kihordaniuk. Mán csak azért is olyan nagy koszorót kötöttek a legények, hogy a jányok alig bírják el. Némelyik alig bírta megmozdítani. A jányok még jól mégrázogatták a koszorókat, próbálgatták, hogy széjjel szakadnak—Ő? Nevettek, ha elszakadt. Akkor oszt' könnyebb is vót vinni. Este úgy 11 óráig tartott a kukoricafosztás. Addig oszt' szólt a nóta, még mesélték a tréfákat, így szórakoztak. Este 11 órakor oszt' szétoszlottak. A jányokat a fiúk hazakísírték." A téli esték legnagyobb eseménye tfonó volt. Erről fentebb már részletesen szó esett. Ilyen vidám, sok játékkal, mókával járó alkalommal nagyon sokat daloltak. Az, hogy Sályban meglepően sok dalt tudnak azok, akik fiatalságukat még a második világháború körüli időben töltötték, elsősorban a fonó szokásának köszönhető. 167