Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

gyomnövények, melyek a búzavetésben élősködtek. Közülük legdúsabban a gordony tenyészett, ezért a vetésből való tavaszi gyomirtást gordonyozásnak nevezték. Ha jó karban volt a föld, nem voltak elhatalmasodva a gyomnövények. Ha sok volt a gyom, akkor az egész család kivonult gordonyozni, sokszor még napszámost is fogadtak. A fiatalok ilyenkor mindég nótaszóval mentek kifelé. Szerszámuk agordonyozó volt. Egy 90 cm-es fanyélre szerelt, ékszerűen ellaposodó vasszerszám, melynek 4—5 cm—

es éle könnyen belement a földbe. A gyomnövény alá szúrták, s gyökerestől kifordították vele a földből. Persze mindenféle gazt irtottak vele. A kiszedett gazokat baturuhdba kötve hazavitték a tehénnek. Ha az előző évi kukorica tövét eke vagy borona a föld színére vetette, ezt is összeszedték. Ezt tőrzsikszé'désnek mondták. Borozdába, vízmosásokba hordták. Ha ilyen célra nem kellett, elégették. A búzában kinőtt rozsfejeket tövestől kihúzogatták. A rozskalászból néha feketés-barnás szemek állnak ki. Ezeket nevezik anyarozsnak. Gyógynövényként is el lehetett adni. Jó nevelő időnek a májusi esőket, s a nem nagyon forró időjárást tartják. Azt mondják: „A májusi eső többet ér égy arany ökörnél." A vetés számára nagy veszedelmet jelentett a jégeső. Nem csoda, ha a régi öregek babonás módon igyekeztek azt elhárítani. Mikor nagy zivatar volt, kezdett csapkodni a jég, akkor az asztalt lábbal felfelé fordították, vagy kitették a fejszét az udvarra élivel fölfelé állítva, hogy törje meg a jégesőt. A vetést a gazda féltő szeretettel nézte, figyelte. Tőle telhető módon óvta, hiszen ez mindennapi kenyerét, ahogyan mondani szokták: az életet jelentette maga, s a családja számára. Azt mondta a határát figyelő sályi ember: „Amilyen a határ, olyan a magtár!" örült, ha a határ szépen növekedett. Ilyenkor azt mondta: „Együnk, mer' szép a határ!" A kalászosok. A sályi emberek kenyérnek elsősorban búzát vetettek. Ennek lisztjéből sütötték a kenyeret, ünnepkor a kalácsot, bélest, meg igen sok kifőtt tésztát: galuskát, melynek nagy szerepe volt a táplálkozásban. Vetettek ugyan rozsot is, de kenyérsütéskor nem mindenütt tettek a búzaliszthez rozslisztet. Régen a rozsot főleg azért is termelték, mert kézi cséppel kivert szalmája alkalmas volt a házak fedésére. Annak a búzafajnak a neve, amit ősszel vetettek, őszi búza, amit tavasszal: tavaszbúza. A század elején kétféle őszi búza fajtát használtak Sályban: a magyar véréskalászú búzát és a fehérkalászú búzát. A húszas évektől jöttek a nemesített búzafajták: észtérházi búza, bánkúti búza, Székács-féle búza. Tavaszbúza kétféle volt: szálkás búza meg tarbúza. A tarbúzát csupasz búzának vagy kopaszbúzának is mondták. Legjobbnak a magyar véréskalászú búzát tartották. Ez a legellenállóbb. Jól bírta a fagyot, a szárazságot. Sokan ma nem fogadják el, hogy a nemesített fajták jobbak, nagyobb hozamúak. Azzal érvelnek ellene, hogy akkor, amikor a véréskalászú magyar búzát termeltük, annyi búza termett Magyarországon, hogy még a lovakkal is búzát etettek a hadseregben, most meg olykor behozatalra is szorulunk. Annak a kalászos növénynek neve Sályban, melynek lisztje barnább színű, mint a búzáé: gabona. Ismerték ugyan a rozs nevet is, de ezt nem használták. Sályban tehát a gabona egyenlő volt a rozzsal. Fajtái közül régebben a kétsoros gabonát, újabban a négysoros gabonát szokták vetni. Az előbbin két, az utóbbin négy sorban helyezkednek el a szemek. Annak a kalászos növénynek neve, melyet a malacnak adnak, mielőtt rátérnek a kukorica etetésére: árpa. őszi és tavaszi árpát is vetettek. De őszit nagyritkán, mert hamar felfagyott. Nem Sály az igazi hazája. Régen sörárpát is termeltek. Hajó száraz nyár volt, sikerült. Ha esős, akkor megbarnult és nem kellett sörárpának. A tavaszárpa kétsoros, az őszi négysoros volt. Nagyritkán a kopaszárpa is előfordult. Annak a kalászos növénynek neve, melyet abrakként adnak a lónak: zab. Sályban fürtös zabot termeltek. Ma ennek a zabfaj-