Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

Sályban nem okozott gondot. Az erdőről hozták hozzá a faanyagot, s hozzáértő gazdaem­berek készítették. Részei: höndörgő (ez nemcsak az egész eszköz, hanem a hengerrész ne­ve is), ülcsik. Höndörgőzéskor a gazda ráül az ülcsikre, vagy csak rááll és úgy hajtja a lova­kat. Néha a hátulsó soroglyát is rákötik a szekérről az ülcsik tetejére, erre takarmányszé­nát vagy porciószénát tesznek, s arra ülnek rá munka közbeni A höndörgőnek kétféle tí­pusát használták Sályban: sima höndörgöt, és fogas höndörgöt. A sima höndörgőnél egy fahenger volt rövid, vasból készült forgó tengellyel a kalodába szerelve. A fogas höndörgő­nél pedig kettő. Ennek hengereibe a borona fogakhoz hasonló fogakat vertek bele. Kb. fele olyan nagyságú volt a höndörgőhöz használt fog, mint a boronafog. Az uraságnál az volt a szokás, hogy az ülcsikre ládát szereltek, köveket raktak bele, s úgy álltak a tetejére. A ket­tős fogas höndörgöt négy ökör húzta. Gabonafélék vetése. A gabonafélék közül először a rozsot szokták Sályban elvetni. Általában szeptember végén vagy október első hetében. De ha a föld megázott és beállt a hűvös idő, akkor hamarább is elvetették. Kisasszony napja (augusztus 15., a sályi búcsú időpontja) után már el lehetett vetni. De ha szárazabb idő volt, általában szeptemberig vártak vele. A rozs után az őszi árpa vetése következett, utána jött a búza. Erre már in­kább októberben, novemberben került sor. Olyan eset is előfordult, hogy az időjárás mi­att csak decemberben tudták elvetni az őszi búzát. Tavasszal, ha az idő engedte, már már­ciusban elvetették a tavaszbúzát, április közepén a tavaszi árpát, ezzel egyidőben pedig a bükkönymagot. Utána következett a kukorica. Néha még májusban is ültettek kukoricát. A vetőmagot gondosan válogatták ki. Már akkor, amikor lábon volt a vetés, megnéz­ték azt, hogy melyik része lesz jó vetőmagnak. Arra is vigyáztak, hogy se nem a legkoráb­bi, se nem a legkésőbbi aratásból kerüljön a vetőmag. Általában, mikor szép piros volt a búza, akkor kellett vetőmagnak learatni. A túl korán aratott pirosabb volt egy kissé, de erről azt tartották, hogy üszkös lesz belőle az új búza. A későbbi aratás meg sápadtabb volt. A kettő köztiből választották a jó vetőmagot, amit külön is nyomtattak. Vigyáztak, hogy a vetőmag esőt ne kapjon. A megázott magra azt mondták: medve érte, medvét ka­pott. A kiválasztott vetőmagot aztán szélrostával, régen kézi rostával átválogatták. A ros­tából az apróbb szeműek kiperegtek, csak a nagyobb szeműek maradtak benne. Ilyet hasz­náltak vetőmagnak. A vetőmagot szuszékbm vagy zsákokban tárolták. A szuszék tulajdonképpen ácsolt láda. Általában akkora volt, hogy belefért 6-8,10-12 köböl vetőmag. A szuszék a komo­rában állott. Jóval nagyobb volt a hombár, ez a deszkából épített termény tartó. A magtár széles­ségében volt megépítve. El volt fiókolva 3 részre. Mindegyik részbe más termény került. Egyikben búza, a másikban árpa, a harmadikban meg rozs állott. A hombárban nem tar­tottak vetőmagot. A szuszékon kívül leginkább zsákokban állott a vetőmag. Nem voltak Sályban olyan nagy birtokkal rendelkező gazdák, hogy vetőmagjuk szuszékban vagy zsá­kokban el ne fért volna. Ahol sok volt a föld, és sok vetőmag kellett, ott tették csak hom­bárba. Külön fiókot rekesztettek neki. A vetőmagot padláson nem tartották, mert a há­zak zsúptetősek s ezért tűzveszélyesek voltak. A búza veremben tartásának emléke a török időkhöz fűződik. „Nagyapámtól hallot­tam, — mondja Horváth János -, hogy a török időben dugdosták a búzát. A Pincesoron több pincében is található a pince földjébe vájt búzásverem. A verem szája köralakú, kes­kenyebb, alul aztán kiszélesedik. Használatkor kibélelték gyíkínnyel, szalmával, s úgy ön­tötték bele a búzát. Még a második világháború idején is rejtettek búzát ezekbe a vermek­be. 87

Next

/
Thumbnails
Contents