Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

pedig kettőt. Tarlóhántáshoz használták a legkisebb méretűt, a 2—

es ekét. Leggyakoribb volt a 3-as eke. Az ekét a fészerben tartották. A vasekékkel egy időben jelennek meg a vastengelyes kocsik is. Az uraságnál a 900-as évek óta kezdték ezeket használni, a gazdaemberek meg a húszas évektől tértek át fokozatosan a használatukra. A régiek jó ideig még használatban voltak az újak mellett. Az első világháború előtt még árulták a zöldre és sárgára festett faekéket. A húszas években egy vasekének kb. egy mázsa lencse volt az ára. Az ekét a szántáshoz többnyire a szekérre feltéve vitték ki. Ennek oka főként az volt, hogy a szántóföldek a falutól elég messze terültek el. De ha csak közeli szőlőhegyre men* tek szántani, akkor a kifordított ekét u.n. ekelón tették, s úgy csúsztatták. A kocsi nehéz volt, s nem akarták a hegyre húzatni. Vagy ha sár volt, akkor is inkább az ékelő segítségét vették igénybe, hogy a felázott földet, meg az utat a szekér össze ne vágja. Az ekét, mikor nem használják, bezsírozva tartják. Szántás előtt pedig elviszik éleztetni a kovácshoz. „A kovács megmelegíti, osztan kiveri kalapáccsal a megkopott élet. Mikor száraz a főd, akkor mindén nap kell éléztetni." A nádalást, vagyis azt a műveletet, mikor a megkopott ekeélet kipótolta a kovács, Sályban nem használták. Csupán a balta élének pótlására használták ezt az eljárást. Ezt akkor acélozásnak nevezték. Üsztökének (ösztöke) nevezik azt a szerszámot, amivel szántás közben az ekéről letisztítják a rátapadt földet. Két részből áll: nyélbő\ s a tulajdonképpeni üsztökéből. Ez vasból készül, melynek vége el van lapítva. Az üsztöke vas részét a kovács készíti. Nyelét az erdőn keresik. A vége eltér az egyenestől, hogy kényelmesebb fogása legyen. Az üsztöke hossza nyéllel együtt kb. 90 cm. „Az üsztökének az ekén van a helye, hogy kéznél légyén mindig." - mondja Horváth János. „Még úgy is mégtörtént, hogy néha el lett szántva. Keresték osztan. Mindig használták az üsztökét. Anélkül nem lehet elmenni szántani." Az eke fogatolása lóval. Az eke felől nézve az eke elé fogott baloldali lovat nyergesnek, a jobboldalit rudasnak nevezték. Ha harmadikat is fogtak eléjük, azt lógósnak, s ha négyet, akkor a bal szélre fogott első lovat ostorhé'gyesnek mondták. Annak az eszköznek, mellyel a lovat hajtják, ostor a neve. „Ostor nélkül nem lehet hajtani." - tartják. Legújabban az ostort tréfásan sebességváltónak, a gyeplőt meg volánnak nevezik. Az ostor két főrésze: a/ ostornyel és a kötél vagy suhogó. A szíjostor suhogóját nem nevezik kötélnek. Az ostornyel régebben erdei somfavesszőből, vagy úgy is mondták .árva somfa vesszejéből készült. Nagy gonddal keresték az erdőn az ostornyél számára legalkalmasabb példányt. Ha tehették, spanyolnádat is szereztek ostornyélnek. Az ostornak azt a részét, amivel a suhogóját rákötik az ostornyélre, ostorteleknek mondják. Az ostornak azt a fajtáját, melynél a suhogót karika beiktatásával erősítették a nyélre, karikásnak hívták. A forgó karika azt a célt szolgálta, hogy a suhogó ne tekeredjen össze. A régi pásztorkarikásnál a karika szíjból készült, azért szíjkarika volt a neve. A suhogó végén van a csapó. Ez a suhogó vagy kötél végéhez erősített, hasított bőr. Ehhez van kötve a hegy, melyet kenderből készítenek. Egyesek néha a szijostor végére is tettek hegyet, amikor négy lovat hajtottak. Annak a lószerszámnak a neve, amellyel a lovat az istállóban a jászolhoz kötik, kötőfék. A kötőfék vagy kenderből, vagy szíjból készül. Részei:kötőfékfej, kötőfékszár. Fékkarikát a sályi kötőfékeken nem használnak. A kötőfékszárat a hámkarikába szokták kötni. A kötőfékszár lehetett láncból is, vagy borjúkötélből. A Sályban használatos lószerszám szíjból készül. Kenderből készített lószerszámra csak a múlt század első feléből emlékeznek. A lószerszámnak azt a szíjból készült részét, mely a szűgyet és a törzset fogja körül, hámnak nevezik. A hám részei a kővetkezők: 80