Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

V . ÁLLATTENYÉSZTÉS Az állattartás fontos, de nem elsődleges szerepet töltött be á sályi nép életében. A múlt század végéig mind a népnek, mind az uradalmaknak az állatok szolgáltatták a földek megműveléséhez és a szállításhoz szükséges vonóerőt, az állatok trágyája biztosította a föld termőerejének pótlását, s emellett hűsuk és tejük fontos szerepet töltött be a táplálkozásban is. Sályban elsősorban szarvasmarhát, sertést, meg aprójószágot tartottak. Birkát csak az uraság. Sály 1939-ben, mikor a falu 2156 lelket számlált, a következő állatállománnyal rendelkezett: 234 ló, 547 szarvasmarha, 1915 juh, 340 sertés és 55 kecske. (Vármegyei szociográfiák. Borsod vármegye. Szerk.: Csíkvári Antal. Bp. 1939. 140.) Amióta csak emlékeznek, a sályiak állattartására az u.n. kezes tartás, az igás és telelő jószág istállózó-legeltető élelmezése volt jellemző. Az állatok élelmezésére legelőre volt szükség. Legelőnek nevezik azt a földterületet, amelyen a jószágot legeltetik. Régen három legelője volt a falusiaknak: a Dülős-, Tagos- és Gyaloglegelő vagy Zsellérlegelő. Nem volt szükség nagy legelőterületre, mert a legelőkön kívül az ugaron, majd szabadulás után a tallón és a Réten is legeltettek. Mikor a szántóföldről meg a rétről betakarították a terményt, azok felszabadultak a legeltetési tilalom alól, és szabad lett rajtuk a legeltetés. Kivételt csak az képezett, ha nagyon esős volt az idő, mert akkor a lágy szántóföldre meg a rétre nem engedték ráhajtani az állatokat, hogy nagyon össze ne tapodják és kárt ne tegyenek bennük. A legelőterület akkor szaporodott meg a faluban, mikor az 1860-as évektől kezdve nagy iramban irtották az erdőket, s az irtás helyét nem ültették be semmivel. Mindenki arra a legelőre hajthatta ki a jószágát, amelyik réteghez tartozott. Akik három nyomásban művelték földjüket, azok a Dülős vagy Nyomásos legelőre hajtottak ki. Ez a Medvésen volt. A Tagos legelő, a földjeiket egy tagban művelők legelője a Dorgó fölött, a Kácsi út mellett, a Gyalog legelő, azaz a zsellérek legelője pedig a Mizser-malomtól lefelé, a Dorgó garagyáig tartott. Ezt a részt Juhkertnek is nevezik. Mivel három helyre hajtották ki a jószágot, három csordás volt a faluban. A kihajtás májusban, rendszerint Szent György napkor történt. De ha fogytán volt a takarmány, hamarább is kihajtottak. Ilyenkor nagyon kellett ügyelni az új bornyúra, mert az még nem talált haza a csordáról. A gazdának várni kellett, s úgy terelte haza. A jószágot reggel kihajtották, s este jött haza. Csak a borjas tehenet hajtották haza délben is a borját megszoptatni, ha nem volt messze a legelő. De ha messze volt, akkor délben a kisborjút kifejt tejjel itatták. Mivel a legelők nagyon soványak voltak, este, hazahajtás után étetni kellett az állatokat. Főként a háziasszonyok dolga volt estére füvet, folyókát, kukoricafiát szedni a tehénnek, kertben, határban, ahol éppen tudtak. A disznókat a Tarizsavölgyön, meg a Melegódaion legeltették, ugyanúgy reggeltől estig, mint a csordát. A vemhes koca este moslékot, meg szemet kapott. Árpát, kukoricát. A moslékba pedig korpát tettek. Az állatok kihajtása reggel trombitaszóra, a disznóké kanásztülök szóra történt. Különösen Tarjáni András, a falunak évtizedeken át hűséges csordása értett jól a trombita kezeléséhez. Reggel először megétette a bikát, s aztán a Bikakertben, a tetőn fújt először egy katonai trombitajelet. Kelj fel, kelj fel drágalátos katona, Megfőtt mán a drágalátos jó zupa. Megfőztek mán, megfőztek mán! 65