Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

sége még a kévék szárazságától is függött. Minél szárazabbak voltak, annál kevesebb lett a szalma. 11. Törekélés. Mikor már elfogyott az ágyasból a szalma, akkor szérűgereblyével lehúzták a töreket. A szérűgereblyének nagy, görbe fogai voltak. A beléjük akadt töreket aztán úgy távolították el, hogy lábbal megrugdalták, s kipergett belőle. 12. A szem összehúzása garmadába. Erre mondták: összetoljuk garmadába. 13. A szalma elhordása, rudasolás. Este végezték aztán a rostálást. A garmadának fé

: szereket csináltak, abba lökték bele. A fészereket paticsból, olykor kőből is építették. Nyomtatás előtt nem abrakoltak jobban, mint máskor. „Nyomtató lónak ne kösd be a száját" - tartották. Azok nyomtatás közben bele-bele haraptak a fejes terménybe. A nyomtató lovakat kötőféken tartották. A hajtó fogta a fékszárat. A hídó forgott a lovakkal. Szaporátlanság volt két lóval tapostatni, mégis sokan csinálták. A két lovat vagy egymás mellé kötve, vagy egymás után járatta a hídó. Három ló esetében egy ment elől, kettő hátul. Négy lónál pedig párosával mentek egymás után. A lovakat egymás nyakához kötötték. Aztán az első meg a hátsó ló kötőfékét kötötték össze, s a hídó a négy lovat együtt vezette. A két kötőféket vagy csombók, vagy kúnkötés kapcsolata össze. A nyomtatásnál nem félt a ló. A géptől azonban félt, míg meg nem szokta. A hídó ostort tartott a kezében. Ha nem lett volna ostor, a ló megállt volna enni. De az ostorral aztán csipkedte a lovakat. Nyomtatásnál vigyázni kellett az ágyás tisztaságára. Ha ganajozott a ló, a szérűseprővel azonnal eltávolították. Vagy ha vizelt, rúdra erősített vedret tartottak oda, s abba vizelt, ökörre azért nem igen nyomtattak, mert annak a ganaját nehezebb volt eltávolítani, mint a lóét. A hídó gyerek rendszerint a családból került ki. Ha nem volt erre alkalmas gyerek, akkor szógagyereket, cselédet fogadtak. Nehéz volt a hídó munkája. Még ember is megunta volna, nem gyerek. Az ágyás fölött szállt a por, alig győzte nyelni. A legyek ellepték. Csak addig pihent, míg az ágyást feltakarították, fel tisztították. Néha az édesanyja váltotta fel. A törekélö ember mezítláb dolgozott, legfeljebb bocskort kötött a lábára. Az ágyás közepéről kellett a szérű felé húzni a töreket, melyet aztán külön csomóba hordtak, s a nyomtatás befejezése után vagy a padlásra vagy a fészerbe tették. A garmadát megvitték rostálni. Garmadába gereblyével tolták a szemet, fafogú kis gereblyével. A nyomtatáshoz 3-4 ember kellett. A hídó, aki a lovakat hajtotta, meg 2-3 villás. A sályiak még Gesztre is eljártak nyomtatni. Ott sok volt az ökör, és elkelt a lovas nyomtató. Sályba sehonnan sem jártak nyomtatni. A nyomtatáshoz mindjárt a hordás befejezése után hozzáláttak. Természetesen száraz idő kellett hozzá. Nyírkos időben nem lehetett kinyomtatni a szemet. Megtörtént a múlt század nyolcvanas éveiben, hogy a sok eső miatt nem tudtak nyomtatni, úgyhogy karácsony hetében a fagyon végezték el a nyomtatást. Voltak, akik részes nyomtatást is vállaltak. Ezek tartoztak összerakni a szalmát,és rostálni is segítettek. A részelés a nyomtatás befejezése után történt. Cséplés. Amikor a gazda a gabona szemét a szalmájától cséphadarónak nevezett eszközzel választja el, akkor csépéi. Ezt a szemnyerési eljárást pedig csépélésnek nevezik. „Regenten nagy divat vót Sályban a csépélés, mert nem is annyira búzát, hanem inkább rozsot termeltek. Ennek a szeme könnyebben vót elválasztható a szalmájától, mint a búzának. A búzát nyomtatták, a rozsot csépelték. Még az uraságnál is. A falusiaknak nem vót csűrjük, de az uraságnak vót. Nyárba berakták a rozsot a csűrbe, és télbe, mikor nem tudtak mést dógozni, akkor csépeltek. A zsúpot, az elcsépelt rozs szalmáját, sok mindenre használták. Háztetőt fedtek vele. Az ágy szalmazsákjába is ezt tettek. Dikót fontak belőle, meg szakajtót, lábtörlőt. Nem is régén szűnt még a rozs csépelés (még a második világ118