Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

Különböző nagyságúak. Volt két embernek, négy embernek való szélke. A szélkét kantárba tették, s úgy vitték a kezükben az ebédvívők. A kantárt vagy a cigányasszony varrta, vagy a falusi asszonyok. Meg aztán árulták is. A süteményt, bélest, kenyeret kosárba helyezték, s ezt baturuhábarx a hátukra kötötték. A kenyeret szakajtókendőbe takarva tették a kosárba. Mellé rakták a szalonnát, kést, retket, iborkát, hagymát. Ha uborkasalátát vittek, azt tányérban vitték. Tányérba tették a húst is. A szélkét később, a két világháború közti időben felváltotta a kandli meg a tejesköcsög. A köcsögöt is kantárba tették, s úgy vitték. Mikor az aratók látták, hogy az ebédvívők közelednek, örömmel mondták: „Gyön már az ebéd!" Régen nem volt ám mindenkinek karórája, mint most. Legfeljebb a kepésgazdának volt zsebórája. A határba kihallatszó toronyóra ütéséről, a hajnali 5 órás, déli 12 órás, az esti 8 órai harangszóról, meg a nap állásáról tudták csak az időt. Az ebédet kint a tarló végén vagy a tábla közepén fogyasztották el. Ahány emberes szélkében vitték, annyi ember ülte körül, s közös szélkéből fakanállal ettek. Aratáskor a főzésben is kedveztek az aratóknak, mert ez volt a legnehezebb munka. „Soha nem főztek jót, de aratásba mindég jót főztek" - emlegeti Molnárné Révész Borbála. „Töltött csirke, paprikás csirke, sült hús, fasírozott, kacsasült, rántott csirke járta. Volt sütemény is. Elsőrendű ételeket főztek." Volt olyan ház, ahol meghatározott aratási étrend szerint ment a főzés. Horváth Jánoséknál pl. a következőképpen: Hétfő: Ebéd zöldbableves, valami sült tészta vagy csirke. Esetleg túrós galuska. Este zöldbableves. Kedd: Ebéd gulyásleves, palacsinta. Vacsora tökkáposzta. Szerda: Ebéd krumplileves, túrós béles. Abból uzsonna is volt. Vacsora gulyásleves. Csütörtök: Ebéd húsleves főtt hússal, almás sütemény. A főtthús mellé ribizli vagy almamártás. Vacsora déli maradék. Péntek: Ebéd zöldbableves, túrós galuska. Vacsorára megint bab. Szombat: Ebéd lencseleves füstölt hússal vagy savanyú leves tojással. Kisbéles, túrósbéles. A vacsora már odahaza volt. Früstökre, uzsonnára leginkább kenyeret—szalonnát ettek. „Akkor még becses vót a szalonna!" 10 órára, akinek volt egy kis pálinkája, abból ivott, s harapott utána egy kis kenyeret zöldpaprikával. Uzsonnára szalonna meg egy kis gyümölcs járta. Ma már nem igen eszik meg a szalonnát. Aki a TSz-be megy dolgozni, legtöbbször szalámit, konzerveket visz magával. Szeretik a kockasajtot. A juhászoktól vett gomolyát nagyon szerették. Bort mindig vittek az aratók ebédjéhez. Néha még feketekávét is. Vizet csobolyóban szállítottak szekéren vagy háton. Csörgős korsóban nem hordtak vizet aratáshoz, csak szőlőkapáláshoz. Ilyenkor egy vederbe szénát tettek, s abba állították, így tovább maradt hidegen a víz. Volt, aki aratáskor nem nagyon ivott pálinkát, mert az bódít. Legfeljebb hajnalkor, 10 órakor kortyoltak belőle, ha volt. Bort, pálinkát az uraság nem adott az aratóknak a munkához. Csak végzéskor, az áldomáson itatta az aratókat. Az urasági aratók maguknak vittek hát bort, pálinkát. Vizet aputyinkás hordott nekik. A hordás. Annak a műveletnek neve, amely révén a tarlón összerakott gabonát a cséplés helyére szállították: hordás. Aratás után 8 napra kezdték a hordást. Addig a keresztbe rakott élet szépen kiszáradt. Néha a rendkívüli időjárás miatt nagyon nehéz volt a hordás és időben is eltolódott. 1913-ban olyan esők voltak, hogy a férfiak „félkötötték a gatyaszárat, osztan szénahordó rúdon hordták ki az útra a kérésztöket és úgy rakodtak. A szekér rá se tudott menni a fődre, olyan lágy vót." 111